Reflexió
2024. júl. 1.

Esztergom a rendszerváltás után, a 90-es években, még félig gyerekként egy nagyon friss helynek tűnt.

Egyszerre erősödött a konzervatív politikai front és a liberális, modern gondolat, együtt tettek bele rengeteg energiát a város fejlesztésébe sokan, sokfélék, közösen. Lett újra független helyi média: újság, TV, két helyi rádió, pezsgett a közélet a Zöld házban, lehetett járni liberális klubba a könyvtárba, öntevékeny klubok és magukra találó közösségek szerveződtek mindenfelé, minden témában.

Azután 2000 után ez az egész lebontódott. Jött egy egy dimenzióban gondolkodó csapat és tényleg lebontott mindent. Lehetne épp ünnepelni 30+ éves fennállását a 90-es években létrehozott helyi médiának (Kék Duna? Esztergom és Vidéke? ETV?), ha nem tette volna tönkre, nem szántotta volna mindazt a törekvést be ez az egydimenzió. Sokat beszélgettem egy időben olyanokkal, akik már nincsenek köztünk, de annak a korszaknak meghatározó energiarugói voltak. Nélkülük nem jöttek volna létre ezek a dolgok. De nem tudták megmenteni a létrehozott polgári értékeket. És ez a kudarc sok esetben rányomta a bélyeget hátralévő éveikre. Úgy távoztak közülünk, hogy semmi, amin akkoriban dolgoztak nem élte túl őket. A 90-es évek esztergomi frissességéből nem maradt semmi, amit meg lehetett volna menteni. Senki sem akart talán belőle megmenteni semmit.

A 2000-es évek második felében egy új generáció tagjaként többek közt rám is hárult a szerep, hogy bizonyos akkor épp tönkremenő dolgokat megpróbáljak pótolni. Nem olyan volt a közélet és a közhangulat épp a városban, ami kedvezett volna az ilyen törekvéseknek. Ez már nem egy szabad és békés időszak volt: ha akartunk valamit, küzdeni kellett az egydimenzió ellenében. Voltak veszteségeink. Egy iskola. Tanárok. Emberek.

De aztán kiderült, hogy a városban van még kraft. A sorsdöntő pillanatban úgy nézett ki, hogy az egydimenziós gondolkodás vereséget szenvedett. Mintha feléledt volna a polgári közösség és rájött, hogy ő polgár, nem pedig jobbágysorsra determinált csicskahad, amelyik jobban jár, ha meghunyászkodik.

A dolog nem tartott sokáig.

De még akkor is úgy tűnt, hogy a helyzet nem rendeződik vissza az egydimenzióba. Ígéret is volt erre, hogy nem fog: igaz ki gondolta, hogy Völner aki ilyen ígéretet tett, majd hova és mire jut.

Romanek Etelka polgármesteri időszakát ezzel együtt, utólag is, még most is pozitív időszakként látom. Értelmes és felelős emberek kerültek bizottsági szinten döntéshozói pozíciókba. Még engem is megkérdeztek ilyen szerepvállalásról, amit megköszöntem, de elutasítottam.

Amikor 2019-re összeszerveztük magunkat, hogy civil szervezetként, az ellenzéki pártok "helyett" elinduljunk, soha nem gondoltam volna, hogy a 2000-es évek egydimenziós, egysíkú, egybites világával kerülünk majd újra szembe. Annyira reménykedtem benne, hogy ez a generációváltás, amit az a választás elhozott már tényleg arról fog szólni, hogy visszatérünk valami normális városi közéleti struktúrához, amiben nem a másik tönkretétele, legyőzése és rituális kivégzése a cél. Hanem talán egy élhető város.

De sajnos nem így történt. És nagyon sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom. Az én generációm is elbukni látszik.