Furcsa dolog a történelem. Az aradi gyásznapról szinte mindenki tud. Számomra az a legelgondolkodtatóbb az a tény, hogy a nemzeti köztudatban a tábornokokról csak haláluk ténye él. Meg utca- és térnevek sokasága.

Valamennyiük nevét kapásból sok történelemtanár sem tudná felsorolni. Még kevésbé követte nyomon a kutatás azt, hogy honnan indultak, milyen úton érkeztek ahhoz az 1849. október 6-i naphoz. Amikor is olyan lenyűgöző, majdnem emberfelettinek tűnő bátorsággal viselték el a halált!

Nem voltak egyforma képességű katonák, egyformán sikeresek sem, ez nyilvánvaló. Azt valószínűleg bizonygatni sem kell, hogy egyikük se készült kora ifjúsága óta mártírnak. Életvidám katonák voltak, nem fanatikusok. Miként a fiatal Deák Ferenc se készült a haza bölcsének, vagy gróf Széchenyi István, a vitéz és kalandkedvelő huszárkapitány se a legnagyobb magyarnak.

Azon a napon a milliomos földesúr Kiss Ernő, a gazdag magyar főúr Vécsei Károly, egy német arisztokrata Leiningen-Westerburg Károly, egy szerb, de magyar érzelmű hivatásos katona Damjanich János, egy republikánus demokrata Nagysándor József, a vasúti főtisztviselő Lázár Vilmos, harmincévi hű szolgálatáért alig másfél évvel korábban osztrák nemességet kapott őrnagy Schweidel József, a kitűnő mérnök Török Ignác, a legelőkelőbb magyar nemesi család sarja Dessewffy Arisztid, egy iparszervezési tehetség Láhner György, egy az osztrák középosztálybéli Poeltenberg Ernő, egy horvát granicsár Knezic' Károly, és egy pozsonyi fogadós fia Aulich Lajos sorsa találkozott azon a napon. S nem véletlenül.

Mint látjuk, többen nem is voltak magyarok, de a magyar ügyért harcoltak, és Magyarország függetlenségéért áldozták életüket. Jó példa erre lovag Poeltenberg Ernő egy naplójegyzete:" Csak a nyelvem német, szívem magyar, mert a szabadságért dobog." Ez különösen nagy megtiszteltetés hazánknak, hiszen a hajdani osztrák őrnagy Magyarországot a szabadsággal azonosítja.

A másik jó példa, hogy hogyan azonosult a magyar üggyel egy német arisztokrata, gróf Leiningen-Westerburg Károly. 1849. február 24-én foglyul ejtették Cibakházán. A zászlóalja - amikor megtudta -, egy elsöprő erejű rohammal kiszabadította parancsnokát. Másnap rövid beszédben köszönte meg katonáinak, amit érte tettek. Igaz, előbb ceruzával leírta, majd tintával tisztázta. Így, ebben a formában maradt ránk.

"Czibakházán elhullott testvéreink hamvai felett emelkedő sírdomb vitézségtek legdicsőbb emlékoszlopa! Hazánk elismerése szavaimat igazolja! Közös hazánk örül olly gyermekein, mint tik! De mit szóljak én, kit kiragadtatok az Ellenség rabbilintsei közűl - nektek köszönök mindent, mert szabad vagyok. Harczoljunk, hallyunk szeretett hazánkért!"

A haza befogadta Graf Karl Leiningen-Westerburg zu Alt-Leiningent. Leiningen Károly őrnagy pedig magáénak fogadta hazánkat.

Már említettem, hogy a mártír tábornokok sem voltak szentek. Szerették az életet, uram bocsá' még a jó bort is. Egy szentnek könnyű tökéletesnek lenni. Az átlagos emberek nagysága abban rejlik, hogy életük egyik-másik szakaszában akár egy-két pillanatában túl tudnak lépni önmagukon. Ez valamennyi mártír főtisztre igaz volt.

Nagyságukat és emberségüket az is bizonyítja, ahogy utolsó óráikat töltötték. Például Aulich tábornok megírta búcsúlevelét Pál öccsének, aki a császár oldalán volt hadbíró. Ezután nagy nyugalommal Horatiust olvasott. Láhner, a zseniális szervező, utolsó éjszakáján elővette fuvoláját, és Donizetti Lammermoori Lucia című operájából Edgar búcsúáriáját játszotta kotta nélkül.

Schweidel tábornok "A három testőrt" olvasta. Dessewffy tábornok élete utolsó napján volt a felesége 25. születésnapja. Október 6-án kora reggel felkereste a pap. A tábornok rendkívül vallásos volt. Fel kellett ébreszteni, mert a gróf mélyen aludt. "Tiszta lelkiismeretem van, s ez aludni hagyott"- felelte az ámuló kérdésre.

Leiningen gróf búcsúlevelet írt bátyjának, szép és fiatal feleségének, sógorának. Ezt a levelet így fejezi be: "Éppen most szenvedtek ki négyen közölünk, még visszhangzanak a lövések a szívemben. Most ránk kerül a sor..." Török tábornok, a neves hadmérnök, Vauban francia marsall erődítéstan-könyvét olvasta.

A legnagyobb meglepetést azonban Damjanich okozta. A kortársak a herkulesi termete, valamint őszinte, néha szókimondó, nyers modora miatt "vadrácnak" titulálták. A tábornok egy nagyon szép imát írt feleségéhez:

"Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra.

Mindenség Ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg ó Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben -Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni -dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

Emíliámnak vigasztalásul." Damjanich

A legkevesebb amit elmondhatunk, hogy ez mély, s megindító költészet. Tehát, mint ahogy írtam, aradi hőseink igazi hús-vér emberek voltak Számomra a katonák magatartását a legtökéletesebben Márai fogalmazta meg a Vidali módszerében: "igazi katonához, ahhoz a régi fajtához, akinek a komolyságán és férfiasságán átéreztem azt a riadt szemérmet, a belső magatartásnak azt a gyermeteg áhítatát, amellyel örökké tudja, hogy aki támad, az mindig véd is valamit.

«Szeretem a katonákat» - mondta bizalmasan - «szeretem fegyelmüket, életmódjukat és lovagiasságukat; az igazi katona tudja, hogy halálig harcol, nincs béke, csak békés átmenetek, a küzdelem nyers és kegyetlen, de be kell tartani közben, néha könyörtelenül be kell tartani a játékszabályokat, s a végső cél nem valamilyen olcsó diadal, harsonákkal, lobogó zászlókkal és hódoló parasztokkal, nem egy erőd megvívása, hanem maga a harc."

A vértanúk ebben a szellemben éltek, és harcoltak hazájukért. Sokan mondják, hogy jó a hazáért meghalni. Dehogy jó! De jó, hogy van haza, amelyért adott esetben meg lehet halni! S ők becsülettel éltek, és úgy is haltak.

Október 6-án egy pillanatra emlékezzünk meg szabadságharcunk valamennyi neves és névtelen hőséről. Hiszen Ők igaz ügyért, a szabadságért, hazájukért harcoltak.

Áldottak legyenek haló poraikban is!

Lőrincz Miklós nyá. ezredes (A volt pécsi tüzérdandár utolsó parancsnoka)

Az aradi 13-ak utolsó mondatai

A "tizenhármak":

Fent: Leiningen-Westerburg Károly, Damjanich Lajos, Török Ignác, Aulich Lajos, Vécsey Károly Középen: Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Nagy-Sándor József, Knézich Károly, Schweidel József Lent: Kiss Ernő, Lahner György, Poeltenberg Jenő

A kivégzés előtt elhangzott utolsó mondatok:

Leiningen-Westerburg Károly: A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.

Damjanich János: Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.

Török Ignác: Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.

Aulich Lajos: Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.

Vécsey Károly: Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.

Lázár Vilmos: Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.

Dessewffy Arisztid: Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata.

Nagy-Sándor József: De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.

Knézich Károly: Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.

Schweidel József: A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.

Kiss Ernő: Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.

Láhner György: Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.

Poeltenberg Ernő: Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.