A mi dalunk…

Ezt azért is fontos az elején tisztázni, mert az entomológiában átlagos jártassággal sem rendelkezők hajlamosak azt gondolni, hogy a mezei tücsök egy igazi HUNGARIKUM, azaz csak a mienk.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Fontán János adekvát műve, aki egyéb iránt Jean de La Fontaine álnéven bomlasztotta XlV. Lajos emberi gyarlóságokkal fertőzött udvarát.

De térjünk vissza a köztudat fülébe ültetett bogárra, azaz a dallamkeltésre alkalmatos kis egyenesszárnyú rovarunkra, mely november közepén történő felbukkanása után az év utolsó napján öltött igazi testet, azaz végre kibújt az imágó, megtörtént a végleges kifejlés. (Ahogy az köztudott, a mezei tücsöknél nincs báb-állapot)

Az újdonságokra éhes, az új dallamok iránt fogékony, a városmarketing irányában érdeklődést mutató esztergomi polgárok, valamint a produkcióban részt vevő közreműködők, alkotók és azok közvetlen hozzátartozói joggal várták szilveszteri mámorban a dal bemutatóját és világhálóra kerülését, a végső beteljesedést.

Senkinek nem kellett csalódnia, a szorgos munka meghozta gyümölcsét.

Babits városában különösen fontos, hogy egy új himnusz szövege irodalmi magasságokat, de legalább az Előhegy szintjét súrolja, és erre itt a legújabb példa:

Esztergom vár

Nézd a nagy folyót, milyen gyengéden öleli át,
Szent Királyunk gyönyörű városát.
A múltat őrzi még, az ősök szelleme,
s a harcos hős végső nyughelye.

Hiszen volt itt háború, de vége,
a történelem nekünk adta,
nem engedte, hogy más népé legyen.

Ez a város, velünk lüktet, értünk él,
mosolyra ébreszt, régi időkről mesél,
hogyha honvágy kínoz néha, messzi idegen utakon,
visszavár a hely, szeretett városunk: Esztergom.

Égig érő kupolák, szívünk-lelkünk otthona,
karcolja a kék eget, a hit remény és szeretet.

Nézd, a templomunk, a szép Bazilikát,
hitünk régi, örök otthonát,
fehér tornyú vár, mint büszke túlélő,
még hirdeti, hogy velünk az erő.

Patakok, hegyek, hangulat, s utcák és terek,
mind-mind azt mutatják, hogy itt élni jó lehet.

Ez a város, velünk lüktet, értünk él,
mosolyra ébreszt, régi időkről mesél,
hogyha honvágy kínoz néha, messzi idegen utakon,
visszavár a hely, szeretett városunk: Esztergom.

Az avítt hexametereket mellőző költő magvas gondolatai nem csupán széles, hanem mély műveltségre engednek következtetni, melyek sorról-sorra, mondatról-mondatra tárják ki, nyitják meg mind vizuális, mind pedig kognitív síkon azt az édes történelmi naftalinnal és vitriollal behintett utat, ami a szöveg első csúcspontjához, katartikus kicsúcsosodásához, a három Isteni erény befogadásához vezeti az óvatlan olvasót: „hit, remény, szeretet”

A miséket rendszeresen látogató, a bibliát ismerő olvasó ilyenkor egy pillanatra bizonytalanságában megtorpan. Teszi ezt nem csupán a vers (szöveg) által bejárt gazdag képi és gondolati világ megemésztése céljából, hanem egyfajta döntési kényszer kapcsán is, melyet a Korinthusbeliekhez írt I. levél 13. része említ: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”

Most akkor melyiket is válassza ? „Ó,mondd Te kit választanál ?”

De túl sok elmélázásra nincs idő, mert a vers tovagördülő sorai nem tűrik a választást.

Ehelyett a bazilika épületének allegorikus képe álcaháló nélkül fordítja az olvasó figyelmét hit fontossága felé. Külön erénye a versnek, hogy bár látszólag az Isteni erények és a történelmi küldetéstudat és múlt pátoszának két partja közti drótkötélen vezeti végig a bekötött szemű olvasót, de fricskaként felvillantja a XXl. századhoz való kapcsolódást is: „még hirdeti, hogy velünk az erő”

A költő ezzel a képpel nyit utat a materializmust hirdető, mozilátogató, modern kori, filmiparban jártas helyi polgárok felé is, akik így a hit (erő) fogalmát vélhetően a bazilikában ülésező jedik képével teszik a maguk számára is befogadhatóvá.

Ez az egy rövidke sor az, ami így képes biztosítani teljes elérést.

Ezzel a kulcs-sorral válik a vers birtokosává az esztergomi lakosság teljes spektruma, hívők, ateisták, materialisták (és sith lovagok - szerk.).

De itt sem hagy bennünket elégedetten elidőzni a költemény szülőatyja, új gondolati sík pásztázására biztat, ami talán a vers egyetlen gyenge lába (verslába).

Talán ebből a versszakból látszik, hogy a váci illetőségű poetista még nem létesített teljes kapcsolatot a várossal, még nem ismeri kellő mértékben, legalább is erre enged következtetni a „Patakok, hegyek, hangulat” kezdetű versszak.

Bár az is előfordulhat, hogy az alacsony állású Kis-Duna vízszintje zavarta meg a költőt a hangulat keresése közben.

Talán ez az a versszak, ami a patetikus lelki-történelmi tandemből kissé kilóg, jellegében és nyomokban inkább az úttörődalok világába repíti vissza a retro iránt érdeklődő olvasót.

E részt egyrészt a szóhasználat útján, másrészt pedig az életigenlést úttörő-tagkönyvvel a kézben, a fényes jövő felé kiáltó harsány gyerekszáj formájában teszi – burkolt formában – érzékletessé a költő: „mind-mind azt mutatják, hogy itt élni jó lehet.”

A refrén – jellegéből adódóan – visszatérő motívumként, dióhéjban erősít rá mindarra, amit a hosszabb versszakok útján, részletekre bontva tudtunk meg kétszer négy sorban, nagy nyomáson, sűrítve, azaz összefoglalja és megismétli a lényeget:

Ez a város, velünk lüktet, értünk él,

mosolyra ébreszt, régi időkről mesél,

hogyha honvágy kínoz néha, messzi idegen utakon,

visszavár a hely, szeretett városunk: Esztergom.

A vers egyik további erőssége a megzenésítés, a dal-formába öntés, a másik erőssége ; a képi világ.

E két komponenssel együtt válik igazán eggyé, utánozhatatlan, megismételhetetlen komplex alkotássá.

Önálló zenei műként jó hallani az eredeti hangszereket, külön kiemelném a gitárjátékot és a ritmusszekció összeszokottságából adódó bombabiztos alapot, ami összességében nélkülöz minden sablont és ma divatos hangzásvilágot.

A képi világ megformálásánál erény, hogy az alkotók szakítottak a rossz beidegződésekkel és végre elszakadtak a bazilikától, ami szinte alig bukkan fel a klipben, végre nem csak a versben, a szövegben hanem a képeken is megjelennek a régi, hangulatos utcák, a szerethető terek, a rejtett templomok és kápolnák.

Mindez váltakozó esti és napközbeni, különböző évszakokban felvett részletek alapján.

Ez a varázslatos képi válág az, amitől az Esztergomiak a magukénak érzik a várost, a várost ami bennük él, a várost, ami számukra akkor is a szívükben lüktet, ha hétköznap esténként a legnagyobb nyugalomban és unalomban vajúdik.

(az igazsághoz hozzátartozik, hogy a dalhoz a szerzők később forgatnak klipet emiatt egyelőre tényleg csak a bazilikát nézegethetik az emberek a dal youtube videóján - szerk.)

Utószóként és visszatérve Fontán János két apró rovarjához:

Senkinek nem kellett csalódnia, a szorgos munka meghozta gyümölcsét, ez a dal méltóképp példázza, hogy vége van az árokásás idejének, ha a tücsök és a hangya összefog, ha termelőszövetkezetet vagy koalíciót hoz létre, ha elfelejti a múlt sérelmeit, akkor…

De csakis akkor.

Ez a mi dalunk.

- név és cím a szerkesztőségben -

Esztergomi énekesek, zenekarok és a városhoz kötődő zenészek közreműködésével elkészült Esztergom Dala, amely szilveszter éjjel került bemutatásra több ezer ember előtt a Széchenyi téren! 

Ének: Simon Katalin, Reményi Mihály "Vinnie", Aranyi Zsolt, Fehér Zoltán "Frégo" és Horányi László.

Dalszöveg: Toldi Tamás
Zeneszerző: Loksa Levente