1. Hír

Deportált esztergomiak portréi: (balról jobbra) Schwartz Boriska, Steiner György, Steiner Klára és Steiner Liczike

Fotók: www.yadvashem.org

Esztergom második világháborús embervesztesége

(Egy kutatás lehetőségei és határai)

Magyarország második világháború személyi veszteségeinek részletesebb feltárásával többé-kevésbé még adós a történelemtudomány. Mivel a téma kutatása egészen az 1980-as évek közepéig tabunak számított, az események és az arra irányuló kutatások között eltelt évtizedek hátrányosan befolyásolják a lehetséges eredményeket. A veszteségkutatás területén Stark Tamás végzett úttörő jellegű munkát, ezért jelen tanulmányban az általános megállapítások tekintetében az általa publikált adatokra fogunk támaszkodni.[1]

A veszteségek minél részletesebb feldolgozásában jelentős szerepe van a mikro- és helytörténetírásnak, amely általában csak egy kisebb kutatási területre összpontosít. Esztergom esetében azonban a helytörténetírás még a mai napig adós a második világháború veszteségeinek feldolgozásával. Ezidáig csak egyetlen becslés jelent meg erre vonatkozóan, miszerint 200-an haltak meg katonaként a fronton és a hadifogságban, a civil áldozatok száma kb. 600 főre tehető. A zsidó áldozatokkal együtt a város vesztesége meghaladta az 1200 főt.[2] Részletes adatgyűjtésre mindezidáig azonban nem került sor. Valószínűleg ez lehet az egyik alapvető oka annak is, hogy mind a mai napig nincs Esztergomnak második világháborús központi emlékműve. Mindössze egy fakereszt emlékeztet az áldozatokra, amelyet ideiglenes jelleggel állítottak fel a Hősök terén 1996-ban.[3] Esztergom számára példáként állhat a szentgyörgymezői városrész, ahol a lakossági adatgyűjtést követően 1997-ben felavatták a saját második világháborús emlékművüket.

A kutatás kiindulópontjai

A kutatás során először is meg kellett határoznunk, hogy kiket tekinthetünk a második világháború áldozatainak. A katonai áldozatok közé soroltuk azokat a katonai szolgálatot teljesítő személyeket, akik a hadműveletek során az arcvonalban veszítették életüket, vagy a katonai szolgálatuk során szerzett sebesülés vagy betegség következtében hunytak el. Ugyanígy ide tartoznak azok is, akik hadifogságban haltak meg. Polgári áldozatnak azok számítanak, akik mint nem katonai szolgálatot teljesítő személyek veszítették életüket légitámadások vagy szárazföldi harccselekmények következtében. De ide soroljuk az elhurcolt polgári személyeket és deportáltakat is. Mindegyik kategória sajátos forráscsoportokkal rendelkezik, amelyeket az alábbiakban fogunk áttekinteni.

A háborús emberveszteségek első felmérését a Magyar Statisztikai Szemlében tették közzé, megyék szerinti lebontásban.[4] Az 1945. június 30-ai állapot szerint Komárom-Esztergom megyében 7,2%-kal volt kevesebb a lakosság, mint az 1941. évi népszámlálás idején (199 391 fő helyett 184 999 fő). További lebontásban: a légitámadásokban és a szárazföldi harcokban életét vesztette 1942 fő, elment/elmenekült 11 075 fő, elhurcoltatott/eltűnt 8144 fő. Az elhurcoltak közül zsidó: 1961 fő. 1945. június 30-áig nem tért vissza 3763 elmenekült, illetve 4696 elhurcolt. Utóbbiak közül 1105 fő volt zsidó. A községek által bejelentett háborús átmeneti vagy végleges lélekszámfogyás 11 036 fő (5,5%) volt a már jelzett időpontig.[5]

Stark Tamás Magyarország második világháborús embervesztesége című művében megállapítja, hogy az újabban írt helytörténeti kutatások általában alátámasztják a felmérés megbízhatóságát.[6] Sajnos az említett 1945. évi felmérés településenkénti lebontása nem áll rendelkezésünkre, így nem áll módunkban az Esztergomra vonatkozó adatokat más számokkal összevetni. Érdemes azért néhány, Komárom-Esztergom megyebeli település áldozatainak a számát megemlíteni: Dorog 263 fő,[7] Csolnok kb. 98 fő,[8] Máriahalom 65 fő,[9] végül a négy településből 1947-ben egyesített Tatabánya: 517 fő.[10]

Az 1941. évi népszámlálás idején Esztergom lakossága 22 171 fő volt.[11] 1945 februárjában a totális mozgósítás jegyében összeírták Esztergom lakosságát, ekkor 13 829 fő helybeli és 2648 menekült tartózkodott a városban.[12] Ez a szám annyiban térhet el a valóságtól, hogy a rendelet értelmében azokat is számba kellett venni, akik adott pillanatban nem tartózkodtak a lakhelyükön, de számítani lehetett közeli hazatérésükre. Az ő adataikat a legközelebbi hozzátartozójuk, esetleg lakásadójuk bemondása alapján kellett feljegyezni. Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy nagy valószínűséggel nem mindenki jelent meg az összeíráson. Több forrás is beszámol arról, hogy a lakosság egy része a város szélén lévő pincesorokon keresett menedéket a háború, illetve a razziázó nyilas pártszolgálatosok elől.[13]

A világháborút követően a jelenlévő lakosság száma már 19 452 fő, lassan növekedő a lélekszámmal.[14] Beszédes adat és egyben jól jellemzi a városból elhurcolt leventék arányát is, hogy 1945 áprilisában a bencés gimnázium 380 tanulója közül csak 80 diák kezdte meg tanulmányait, míg május 1-jén még mindig 215 fiút vártak haza Esztergom-táborban.[15] 1947 februárjában még legalább 46 tiszt, 26 altiszt, 233 közlegény és 51 levente, azaz mintegy 356 fő volt szovjet hadifogságban.[16]

Báthky József tartalékos zászlós veszteségi kartonja

Kép: www.hadisir.hu

Polgári áldozatok

Az első világháborúval ellentétben, a második világháború során az ország teljes területe hadműveleti területté vált, aminek következtében a katonai és polgári veszteségek sokszor nem különülnek el markánsan egymástól. Amint már említettük, a polgári áldozatok közé azokat a katonai szolgálatot nem teljesítő személyeket soroltuk, akik a különböző légi és szárazföldi harcesemények következtében veszítették életüket, vagy éppen a keresztülvonuló katonaság kegyetlenségeinek lettek áldozatai. De ebbe a kategóriába tartoznak az elhurcoltak és a deportáltak is.[17]

Egy, a háború után keletkezett beszámoló szerint, Esztergomot a háború alatt 13 kisebb-nagyobb légitámadás érte, amelyek során 345 fő vesztette életét.[18] Bár a forrásból nem derül ki, hogy ez a szám csak az esztergomiakra vonatkozik-e, vagy bele kell érteni a bombázások során elhunyt itt tartózkodó menekülteket és katonákat is, kutatásunk alapján inkább az utóbbit feltételezzük. A bombázások közül a legsúlyosabb az 1945. február 19-20-ai amerikai légitámadás volt, amely 81 áldozatot követelt, 38 fő súlyosan, 98 fő pedig könnyebben sebesült meg.[19] A szárazföldi harcesemények során elhunyt polgári személyekről nem maradtak fent hasonló adatok.

A polgári áldozatokra vonatkozó kutatások során elsősorban az állami halotti anyakönyvek másodpéldányait tanulmányoztuk át. Az állami anyakönyvezésről az 1894. évi XXXIII. törvénycikk[20] rendelkezett, amely kimondta, hogy a „születések, házasságok és halálesetek közhitelű nyilvántartására és tanusítására kizárólag a jelen törvény értelmében arra hivatott közegek által vezetett állami anyakönyvek szolgálnak.” A törvény külön fejezetben tárgyalta az egyes anyakönyvek vezetésének módját, és meghatározta a bejegyzendő adatok tartalmát. A halotti anyakönyvek esetében az egyes bejegyzéseknek a következő adatokat kellett tartalmazniuk:

• a bejelentő családi és utóneve, foglalkozása és lakhelye
• a haláleset helye és ideje
• az elhalt családi és utóneve, vallása, kora, foglalkozása, lakhelye és születési helye
• az elhalt élő, elhunyt vagy tőle elvált házastársának családi és utóneve, vagy annak megemlítését, hogy az elhalt nőtlen illetve hajadon volt
• az elhalt szüleinek családi és utóneve, foglalkozása és lakhelye
•  halál oka.

Ha ezek közül valamely adat ismeretlen volt, azt a megjegyzésben kellett megemlíteni. Holttányilvánítás esetén a bíróságnak a jogerős határozatot hivatalból kellett közölnie a holttá nyilvánított személy községi illetősége szerint illetékes anyakönyvvezetővel. Amennyiben ez nem volt ismert, akkor a holttá nyilvánított személy születési helyén illetékes anyakönyvvezetőnek kellett eljuttatni az adatokat.[21] (A holttányilvánítási eljárásra a továbbiakban még részletesebben visszatérünk.)

Kutatásunk során az állami halotti anyakönyveknek a lakhelyre és a halál okára vonatkozó rovatainak vizsgálatára helyeztük a hangsúlyt. Utóbbiakban olyan bejegyzéseket kerestünk, amelyek egyértelműen háborús körülményekre vonatkoznak, mint például légitámadás, aknatámadás, lövés stb. A kutatás időhatárának kezdőpontjául 1944. március 19-ét, a német megszállás napját határoztuk meg. A vizsgált időszak végpontját viszont már a rendelkezésre álló kutatható anyakönyvek jelölték ki, ami jelen esetben 1969. december 31.

Ezek alapján Esztergom állami halotti anyakönyvéből 249 civil áldozat neve volt kigyűjthető, a környező települések halotti anyakönyveiben pedig további 11 esztergomi halálesetére találtunk adatokat. Kutatásaink szerint tehát minimum 260 esztergomi civil áldozata lehetett a háborúnak. Számuk a valóságban ennél magasabb lehetett, ugyanis a háború áldozatai közé kell számítanunk azokat is, akik a háború okozta nélkülözésnek, éhínségnek és betegségeknek estek áldozatul. Ezek a kategóriák azonban nem jelennek meg egyértelműen a halotti anyakönyvek bejegyzéseiben.

A helyi zsidóság tragédiáját korábban már részletesen ismertettük. Az Esztergomban összeköltöztetett járásbeli zsidókat 1944. június 5-én először Komáromba deportálták, ahol a helyi gettót a Monostori erődben rendezték be. A mintegy 2000 főnyi helyi zsidóságon kívül ide kerültek Ács, Baracska, Biatorbágy, Bicske, Ercsi, Esztergom, Felsőgalla, Galánta, Guta, Kajászó, Kisbér, Kolta, Martonvásár, Oroszlány, Perbete, Pusztazámor, Sóskút, Szár, Tárnok, Tata, Tatabánya és Vereb települések zsidó közösségei is. A Komáromba deportált 5500 zsidót június 13-án és 16-án indították útnak Auschwitz felé.[22]

Többen más táborokba kerültek, így például az esztergomi rabbi, dr. Spiegel Ármin is. Egy mauthauseni politikai fogoly így emlékezett vissza rá: „Zsidó pap ugyancsak egy volt a foglyok között, az öreg esztergomi rabbi. Ő is imponáló bátorsággal imádkozott híveivel minden zsidó fogolytársunk halálakor vagy más alkalommal, egészen addig, amíg maga is áldozatává nem lett az emberpusztító, életölő mauthauseni rabsorsnak. Hivatásbeli bátorságáért igaz tisztelettel őrizzük meg emlékét mi, katolikus fogolytársai is.”[23]

1945. június 26-ig mindössze 31 fő deportált tért haza Esztergomba.[24] A háború után a túlélők újjászervezték a hitközséget, amelyhez 1948-ban már 62 fő tartozott.[25] A Holokauszt járásbeli áldozatainak emlékművét 1946. június 30-án avatták fel. Az emlékmű tábláira 467 deportált és 53 munkaszolgálatos nevét vésték fel.

A legtöbb módszertani probléma a zsidó áldozatok számbavétele során merült fel, ugyanis sem a deportáltakról, sem pedig a koncentrációs táborokban elhunytakról nem rendelkezünk részletes adatokkal. Az állami halotti anyakönyvekben csak csekély mennyiségű deportáltakra vonatkozó bejegyzést találhatunk, ugyanis esetükben sokszor nem maradt olyan személy, aki kérvényezhette volna az illető holttányilvánítását a háború után. Kutatásunk szempontjából az egyik legbőségesebb adatforrás az izraeli Yad Vashem intézet (www.yadvashem.org) adatbázisa, ahol név és település szerinti keresés is lehetséges. Sajnos azonban még így sem rekonstruálható minden egyes deportált sorsa, ezért a veszteségek meghatározásánál csak becslésekre hagyatkozhatunk. A visszatérők csekély arányából és a helyi zsidó közösség kollektív emlékezetében megőrzödött áldozatok nagy számából arra következtethetünk, a Holokausztnak megközelítőleg 350 esztergomi áldozata lehetett.

Báthky József és ifj. Németh Ferenc hősi halálát közlő újságcikk

Forrás: EVID 64. évf. 23. sz. (1943. március 20.) 3. o.

Katonai veszteségek

A katonai veszteségek kutatása során a már bővebb mennyiségű nyomtatott és digitalis forrás áll a mindenkori kutatók rendelkezésére. Esztergom második világháborús katonai veszteségeinek összeállításához Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztály (HM TKHKF) adatbázisát vettük alapul, amely az elhunytakon kívül a sebesültek, betegek és hadifogságba esett katonák adatait is tartalmazza. Az adatbázis alapját a HM 22. (veszteségi) osztálya által az alakulatok által leadott veszteségi jelentések alapján kiállított veszteségi kartonok alkotják. A veszteségeket a Szovjetúnió elleni hadműveletek kezdetétől, 1941 júniusától 1944 őszéig pontosan vezették, de mivel ekkortól kezdve Magyarország területe is fokozatosan hadműveleti területté vált, az egyes alakulatok veszteségi jelentései már nem minden esetben jutottak el a HM 22. osztályához, vagy pedig egyszerűen el sem készültek. A veszteségi kartonok nagy része digitalis formában a HM TKHKF honlapján is elérhető (www.hadisir.hu).

Az 1990-es években az orosz államtól kapott, a volt szovjet hadifogolytáborokban elhunyt magyar katonákra vonatkozó adatok szintén kutathatóak az interneten a www.hadifogoly.hu honlapon.

A HM 22. osztálya által kiállított veszteségi kartonok alapján készültek el Bús János és Szabó Péter Béke poraikra című monumentális kötetei is, amelyek több mint 70.000 hősi halott adatait tartalmazzák.[26] Külön kötet jelent meg Maruzs Roland jóvoltából a posztumusz kitüntetett honvédekről, amely szintén több mint tízezer személy adatait tartalmazza.[27]

Az elesett katonák anyakönyvezéséért szintén a HM 22. (veszteségi) osztálya volt felelős: a hadműveleti területen elhunyt katonákat az akkori budapesti IV. kerületi anyakönyvi hivatal jegyezte be, míg a hátországban elhunytakét a területileg illetékes anyakönyvvezetők.[28] A második világháborút követően azok a katonák is bekerültek az állami halotti anyakönyvekbe, akiket a bíróság jogerősen holttá nyilvánított.

A már korábban is említett holttányilvánítási eljárást a második világháború után a 4700/1946. sz. ME. rendelet tette lehetővé. A rendelet szerint azon polgári személyek holttá nyilvánítását lehetett kérvényezni, akik 1941. június 26. után, de még az eltűnés helyének felszabadítása előtt tűntek el életveszélyre utaló körülmények között; illetve azon személyekét, akik a honvédség kötelékében kisegítő szolgálatot végeztek és 1944. március 19. után, de még az eltűnés helyének felszabadítása előtt tűntek el életveszélyre utaló körülmények között. Érdemes megjegyezni, hogy a rendeletben szereplő időhatár elméletben kizárja azokat a polgári személyek holttányilvánítását, akiket már a szovjet Vörös Hadsereg hurcolt el „málenkij robotra” a Szovjetunióba.

Meg kell említeni, hogy bizonyos esetekben nem nyilvánítottak holttá egyes személyeket, mert még 1944. március 19. előtt tűntek el, vagy pedig azért, mert a tanúk nem jelentek meg a bizonyító eljáráson. Mindkettőre ismerünk példát a volt esztergomi járás területéről. Ezek a személyek így nem kerültek be a halotti anyakönyvekbe sem, ezért az esztergomi járásbíróság holttá nyilvánítási ügyiratait külön vizsgálat alá vetettük. Sok esetben az eltűnt személynek nem maradt életben olyan közeli vagy távoli rokona (lásd például a deportáltaknál), aki esetleg kérhette volna a holttá nyilvánítást, így eljárás hiányában az eltűnt neve nem jelenik meg sem a járásbírósági iratokban, sem pedig a halotti anyakönyvekben, ezért a kutatás ezen a területen sem lehet teljes.

A hősi halottakra vonatkozóan a helyi sajtótermékek közül az Esztergom és Vidéke 1941-1944. közötti évfolyamait is átnéztük. Ennek során értékes adatokkal tudtuk kiegészíteni a már rendelkezésre álló információkat.

Összegzés

A rendelkezésünkre álló források feldolgozása alapján a következőképpen becsülhetjük meg Esztergom második világháborús emberveszteségét: az állami halotti anyakönyvek másodpéldányai alapján minimum 260 civil áldozata lehetett a háborúnak, azonban – mint már említettük – számuk ennél magasabb lehetett. A fronton és a hadifogságban legalább 215 esztergomi honvéd és munkaszolgálatos vesztette életét, de becslésünk szerint a számuk elérheti akár a 350 főt is. A koncentrációs táborokban megközelítőleg 350 esztergomi zsidó hunyt el. Ezek alapján kijelenthetjük, hogy a második világháború következtében hozzávetőlegesen 825esztergomi vesztette életét, de a város halottainak a száma megközelítheti akár az 1000 főt is. Az 1941. évi népszámláláshoz viszonyítva a veszteség aránya 3,7-4,5% közé tehető.

A fentiekben nem csak Esztergom világháborús veszteségét próbáltuk megbecsülni, hanem sorra vettük azokat a forrásokat is, amelyek a mindenkori kutatókat segítik munkájukban. Amint azonban látható, sok esetben még ezek sem elegendőek a veszteségek részletes feldolgozásához. Ebből kifolyólag a helyi lakosságot és az egykori áldozatok rokonait is be kell vonni a kutatásokba, akik értékes adatokkal egészíthetik ki a rendelkezésre álló forrásokat. Tanulmányunkat ezért egyfajta felhívásnak is szánjuk, kérve azokat, akiknek valamelyik családtagja, rokona vagy esetleg barátja a háborúban halt meg, jelentkezzenek és segítsék a további kutatásokat, amelyek később akár egy második világháborús emlékmű alapjául is szolgálhatnának.

A Szeretgomot elérhetik az admin@szeretgom.hu és az info@szeretgom.hu e-mail címeken, illetve telefonon a (33) 316 639-es számon.

Miklós Tamás

Cikksorozatunk az Esztergomi Önkormányzat támogatásával valósul meg.