Farkasszemet nézni az orosz mesterlövészekkel

Az előző részben bemutattuk, hogyan élték át az esztergomiak a front időszakát. Katonai szempontból jelentős változás volt, hogy 1945. február 15-16-án a városban tartózkodó német csapatok nagy részét a magyar 23. tartalékhadosztály részei váltották fel. Közöttük volt Birkmayer György, aki egy 2006-ban készült interjúban az alábbiképpen elevenítette fel az állások átvételét:

„A Búbánat völgyében, az erdő szélén, egy patak mentén volt kiépítve az állásunk, az oroszok azonban a hegyoldalon feljebb helyezkedtek el, tehát ránk láttak. Az orvlövészeik igencsak megkeserítették az életünket, főleg, mert nekünk nem voltak mesterlövészeink, akik kiszedhették volna őket. 

Birkmayer György szakaszvezető

(http://www.jtv.hu/8-hirek/929-elment-az-utolso-honved)

Amikor megérkeztünk, a németek megmutatták az állásokat, amiket át kellett vennünk tőlük. A zászlósunk meg én tartottunk a német tiszttel, aki mutogatta a terepszakaszt, melyik terület van belőve, melyik van aknásítva. A nagy magyarázás közben túl előrementek, még szóltam is, hogy talán kicsit közel merészkedtünk a vonalakhoz. A német tiszt azonban leintett: »Ivan treff nicht«, vagyis az Iván  – azaz az oroszok, ahogy a fronton mondták – úgysem talál. Alig hogy ezt kimondta, egy pittyenés hallatszott, és a zászlósunk elkezdett sántikálni, majd elvágódott. Egy orvlövész combon találta – valószínűleg észrevette, hogy nem közlegény. Persze megindult a géppuska-, meg golyószórótűz, a németek hozták is ki azonnal onnan a sebesültet. Így aztán, mivel a zászlósunk kiesett, két ember feladata maradt rám a századnál egészen végig.”[1]

A lövészárokélet körülményeiről így nyilatkozott:

„Sokszor volt -20 fok körül az idő, az nem volt kellemes, olyankor mindenki bent volt a bunkerban, csak az őrök maradtak kint, de őket is óránként váltottuk. Fűteni azért fűtöttünk a bunkerokban. Igaz, nappal nemigen szabadott tüzelni, mert látni lehetett a füstöt. Persze, a holdvilágnál is fehérlett a füst…

A bunkerokban ülni lehetett csak a kivájt priccseken, és persze bakancsostul, ruhástul pihenhettünk a riadók miatt. Ez azért kellemetlen, mert a kapca bent a melegben bepárásodott a bakancsban, és ha kiment benne az ember a hidegbe, sokszor rosszabb volt, mintha nem is vettünk volna fel kapcát. A legtöbben ezért betegedtek meg.

Tisztálkodni eleinte majdnem semmit sem tudtunk, de aztán a németektől szereztem alumínium lavórokat, így később már két-három lavór volt a században. Nappal abban melegítettük a vizet és próbáltunk mosakodni, de borzasztóan eltetvesedtünk, véresre vakartuk magunkat. Ahogy a tűzhöz tartottuk a zubbonyt száradni, csak úgy pattogtak a tetvek.

Tán egyszer vagy kétszer vittek minket hátra mosakodni Esztergomba, akkor egy alkalommal ott is felejtettek engem.”[2]

Az Esztergomért vívott harcok utolsó fázisa 1945. március 19-én kezdődött meg. Temesy Károly utász alhadnagy az események résztvevőjeként az alábbiakban vázolta fel a várost védők helyzetét:

A frontvonal alakulása Esztergomnál, 1945. február 1-28. között

(https://pamyatnaroda.mil.ru/)

„A hadosztály részére teljes visszavonulás volt elrendelve, erről tájékoztattam katonáimat is. Vártam Karlause[3] és törzse hívását, ami egy órán belül meg is történt. Megbeszélésre hívott a városszéli Wolf-árokhoz [a pilismaróti vámnál] és itt aknazár és lövészárok ásását rendelte el. Karlause az irányítást teljesen magához vonta, parancsot csak tőle lehetett elfogadni. A városban senkit még, még a nyilasokat és a Tanács vezetőségét sem tájékoztatták a város tervezett feladásáról. […] 1945. márc. 18. éjjel. Hajnali kettő körül Karlause alezredes eligazítást rendelt el, melyen a még itt-tartózkodó egységek parancsnokai kötelesek voltak megjelenni. Az eligazítás lényege a következő volt: A Duna-vonalnál, a Búbánat-völgynél, Fárikút – Vaskapu, és a Babosoknál lévő egységek vonuljanak vissza a táti út megjelölt térségébe. A Babosoknál maradt egy nagyobb német egység, de motorizált felszerelés nélkül.” [4]

Rémárnyak a Dunán

Ezen a napon a szovjet 83. tengerészgyalogos-dandár azt a feladatot kapta, hogy a 144. zászlóaljával szálljon partra Tát községtől nyugatra az 1695. folyamkilométernél, és a Budapest – Dorog – Bécs műutat, illetve az Esztergom – Komárom vasútvonalat átvágva alakítson ki hídfőállást a német csapatok hátában. A siker érdekében a 144. zászlóaljat a 472. rohamszázaddal és egy lövészszázaddal erősítették meg.[5] A tüzérségi támogatást a 83. tengerészgyalogos-dandár tüzérsége, a 492. és az 502. partvédő ütegek biztosították. Ezalatt a dandár másik két zászlóaljának a 46. hadsereg 10. gárda-lövészhadtestével együttműködve támadást kellett indítania Esztergom irányába, majd egyesülnie a hídfőben harcolókkal.

A támadás előkészítésként március 19-én 21 és 21 óra 30 perc között a szovjet 5. légihadsereg 312. éjszakai bombázórepülő-hadosztályának kötelékei bombázták Esztergomot, Párkányt és Tátot. Ezt követően 21 óra 45 perckor a szovjet deszantot szállító 10 páncélos-naszád és az őket támogató hajók is elindultak Visegrád térségéből.

A szovjetek akcióját több körülmény is nehezítette. Egyrészt a Dunán felfelé úszó naszádok mindkét oldalról ellenséges tűznek voltak kitéve, másrészt a decemberben felrobbantott híd roncsai még a mederben hevertek. További gondokat okozhattak a szövetséges légierő által korábban a Dunába telepített mágneses aknák is.

A Duna-parton járőrözve Márkus Pál, a 101. gépkocsizó vegyiharc zászlóalj katonája is felfigyelt a szovjet naszádokra.

„Március 19-én éjszaka – a szokásos járőrözésemet végezve a Honvéd temető és a Búbánat-völgy között a Duna-parton – a víz felől egyre erősödő morajlásra figyeltem fel. Hamarosan a sötét éjszakában még sötétebb rémárnyak tűntek fel a vizen, a város felé úszva. Orosz hadihajók! Géppuskatűzzel kísértük az útjukat, kopogott a páncélzatuk, de rendületlenül haladtak, míg a Nagyhíd táján el nem tűntek.”[6]

Az első naszád 00.20-kor kezdte meg az átkelést a hídroncsok között, majd 00.25-re sikeresen átjutott. A 312. éjszakai bombázórepülő-hadosztály repülői ezalatt folyamatosan a Duna felett köröztek, hogy ne lehessen hallani a naszádok hangját, azonban a partvédelem felfedezte őket, s heves tüzet zúdított a roncsok között átkelő hajókra. Az átkelés közben a 7. páncélos-naszád megsérült, majd később elsüllyedt. A Prímás-szigeten lévő országzászlónál három magyar és egy német katona tüzelt gépágyúval a szovjet naszádokra.[7]

Az Esztergom és Tát körzetében 1945. márciusában lezajlott szovjet hadműveletek áttekintő térképe

(http://www.armchairgeneral.com/rkkaww2/maps/1945SW/3UF/Hungary/Coastal_detachment_Esztergom_Tata_Mar_17_24_45.gif)

A deszant továbbhaladva a Dunán felfelé, a táti depónál szállt partra. A meglepett német és magyar partvédelem azonnal felvette a harcot a szovjet alakulatokkal, azonban a hídfő kialakítását nem tudták megakadályozni. A 144. zászlóalj 1. százada Tát irányában védekezett az országúttól a Dunáig, a 2. és 3. századok Mogyorósbánya felé fordulva rendezkedtek be védelemre, a lövészszázad északkeleti irányban ásta be magát egy dombra, a 472. rohamszázad pedig Nyergesújfalu irányában védekezett.[8] A szigeten partot ért szovjetekkel az Esztergom-táborban és a Babosokban állásban lévő, és odavezényelt német csapatok vették fel a harcot.[9]

Március 19-én Temesy alhadnagy így írt naplójába:

„A németek légitámadást hajtanak végre Szob irányában, de hogy milyen eredménnyel, azt nem tudjuk. A Vaskapunál védelemben lévő zászlóalj tartja magát, Fekics [Sándor] őrnagy[10] is csak Karlause parancsait hajtja végre. A nyilasok teljes létszámban elhagyták a várost, Párkányon keresztül távoztak. Este nagy légitámadás volt. A raták szünet nélkül percenként jönnek Vác irányából. Egész éjjel bombáznak, sok a halott, és a sebesült. A katonai kórház már korábban távozott, így a Kolos kórház sem tudott sokat segíteni. A rendőrség a tábori csendőrséggel együtt Komárom irányában elhagyta a várost…”[11]

Március 20-án a 83. tengerészgyalogos-dandárnak és a 10. gárda-lövészhadtest jobbszárnyán küzdő hadosztályainak nem sikerült elfoglalniuk Esztergomot. Ezalatt a német 711. gyaloghadosztály egy 30 harckocsival megerősített harccsoporttal támadást intézett a szovjet hídfő ellen, de nem sikerült felszámolnia azt.[12]

Szovjet tengerészgyalogosok partraszállása (Illusztráció)

(http://www.flamesofwar.com/hobby.aspx?art_id=1157)

Még ugyanezen a napon Basaharcnál behajózták a 305. tengerészgyalogos-zászlóalj 360 katonáját, hogy megerősítsék velük a Tátnál kialakított hídfőállást. Az őket szállító hajókonvoj 21-én 00 óra 20 perckor indult el, azonban a felrobbantott Mária Valéria híd roncsainál a német partvédő csapatok mindkét oldalról tüzet nyitottak rájuk. A támadó 21 hajóból 16 parancsra visszafordult, a 131. sz. páncélos-naszád pedig legénységével együtt elsüllyedt. Így végül a hajnali órákban csak 4 hajó[13] érte el a táti hídfőt, ahol 60 katonát 61 láda lőszert és egy 45 mm-es páncéltörő ágyút tettek partra.

A frontvonal áttekintéséhez ismét Temesy alhadnagyot idézzük:

„Dobogókőt és környékét, a Babosokat, a Csolnok – Dág – Máriahalom – Úny frontszakaszt a németek védték, míg a magyar egységek a Dunavonal – Szamárhegy – Búbánatvölgye – Fárikút – Vaskapu – Babosok irányában csatlakoztak a németek által tartott frontszakaszhoz. Az orosz felderítők sokat mozogtak, közülük többet elfogtak a német és magyar előőrsök. Tőlük sok mindent megtudunk a készülő támadásról.” [14]

Az utolsó lövések

A Szamárhegyet kb. 3-400 magyar katona védte. Március 21-én, heves tüzérségi előkészítés után megindult az általános szovjet támadás. Birkmayer György így emlékezett vissza a Búbánatvölgyben lezajlott eseményekre:

„Reggel négykor aztán mi is megkaptuk az elvonulási parancsot. Akkor a százados úr az én szakaszomat jelölte ki utóvédnek, hogy foglaljuk el az egész állást, míg a század visszavonul. Na, ezt már az oroszok is észrevették. Alig mehetett még pár száz métert a századunk, egyszer csak halljuk az állásokban: »Hurri-Hurri-Hurri«, rohamoztak az oroszok. Hát olyan nagy tömegben jöttek…! Észrevették, hogy a magyarok is elvonulnak, ezért megrohamozták a menekülőket, de nem a mi arcvonalunkról, hanem oldalról, valahogy pont derékba kaphatták a századunkat, és szét is szórták. Mikor már megvolt a roham, én a szakaszommal nem arra vonultam, amerre kijelölték, inkább, hogy kitérjünk az oroszok elől, elindultunk a Duna felé.

Visszafelé már nem is tudtunk erőt kifejteni, lőni, annyira üldöztek. Itt, a visszavonulás alatt sokkal több emberünk esett el, mint az állásokban januártól. Mindent eldobáltunk útközben, még a golyószórókat is talán, nagyon csúnya világ volt. Apám, aki megjárta az első világháborút, mikor elindultam, adott egy nagy konzervet, hogy azt majd csak akkor nyissam meg, amikor már a derékszíjat is megenném. Na, nem is nyitottam ki, de a menekülés alatt úgy dobtam el, hogy csak na!”[15]

A hősi halált halt honvédek emlékműve a Szamárhegyen

Dobay Pál kutatásai szerint ezen a napon kb. 100-150 magyar és kb. 20 német katona esett el a Szamárhegy védelme során.[16]

Mindezalatt súlyos harcok dúltak táti a hídfőben is. Mihail Vlagyimirovics Asik hadnagy szakasza három német harckocsit és két önjáró löveget lőtt ki a nap folyamán, közülük kettőt Nyikolaj Mihajlovics Pocsivalin páncéltörőpuska-irányzó.[17]

A nap folyamán a 10. gárda-lövészhadtest 86. gárda-lövészhadosztálya és a 83. tengerészgyalogos-dandár 16. és 305. zászlóaljai benyomultak Esztergomba. Heszlényi József vezérezredes, a 3. magyar hadsereg parancsnoka engedélyt kért Esztergom kiürítésére, mert a túlerővel szemben nem lehetett tartani a kiszögellést, azonban Heinz Guderian vezérezredes ezt elutasította.[18] Végül a magyar 23. gyaloghadosztály 54. gyalogezrede csekély ellenállás után feladta a várost.

Márkus Pál katonatársaival a város széléig hátrált.

„Esztergomban körkörös védelmet terveztek, a várost erődítmény vette körül, a Szamárhegytől a dunai Szénrakodóig: kívül mély harckocsiárok [...] előtte és mögötte a város felé sűrű gyümölcsös, szőlő. Az elképzelés jó volt, csak mi éppen ellentétes irányba kényszerültünk: előttünk, a város felé a sűrűn fedett, beláthatatlan terep, mögöttünk a síkság és a mély árok. Védhetetlen vonal. Szakaszom a Duna és a táti út között, a vasút felé tovább szintén magyarok. Több órás feszült várakozás után a vasútállomás felől nagy csapat német katona tűnt fel, szétszórt csoportokban ballagtak, fegyverüket lóbálva. Ahogy az országúton túl, átugráltak árkainkon, hitetlenkedve néztük, hogy fegyverüket a mieinkre fogják, akik feltartott kézzel másznak ki az árokból. Rádöbbentünk, hogy ezek orosz katonák, németnek öltözve. Nem volt mit tenni, mint a Duna-part bokrosának a védelmében azonnal visszavonulni.

Még egy nap a Malom-patak mentén, a dorogi vízmű körzetében foglaltunk állást, majd március 22-én ezt is ki kellett ürítenünk, és ezzel az utolsó magyar katonák is elhagyták Esztergom területét.”[19]

A 711. gyaloghadosztály részei a 91. német harckocsi-dandár páncélosainak támogatásával március 23-áig tartották magukat a Malom-pataknál.[20] Ezek voltak az utolsó harcesemények Esztergomnál.

Alig több mint másfél hónappal később a második világháború is véget ért. 1945. május 8-án 17 óra 30 perckor a béke megünneplésére zenés takarodót tartottak a Széchenyi téren, majd 18 órakor felzúdultak a templomok harangjai. Május 13-án megszüntették az elsötétítést és a polgármester engedélyezte hajnali 4 órától éjjel 23 óráig az utcán való közlekedést.[21]

Miklós Tamás

Cikksorozatunk az Esztergomi Önkormányzat támogatásával valósul meg.