1. Hír

• Hol lőtték ki a szovjetek az utolsó menetrendszerint közlekedő vonatot Esztergom és Budapest között?
• Milyen harcesemények zajlottak Kesztölcön?
• Mit tettek a szovjet katonák a Dorogon lefoglalt vonatok rakományával?
• Hány katona védte az esztergomi hídfőt?
• Mekkora veszteségek érték az oroszokat Esztergom "ostrománál"?
• Vajon a másvilágon is vannak orosz katonák?
• Miért hasonlított Esztergom egy hangyabolyhoz a város elfoglalásakor?
• Mi történt azokkal a pilismarótiakkal, akik a hölgyek segítségére siettek?
• Esztergomtól meddig ért az elhagyott német harci járművek sora?

Korábban interjút készítettünk a szerzővel, Miklós Tamással is. Novembertől pedig havi rendszerességgel jelentkezünk új helytörténeti sorozatunkkal, amelyben a második világháború esztergomi és környékbeli eseményeit tárjuk az olvasóközönség elé.

Interjú az ifjú esztergomi történésszel, Miklós Tamással

Sorozatunk első része: A háború eléri Esztergomot

Kép: Viola Bence magángyűjteménye

Tűz alatt a Mária Valéria híd - Szeged egy része átköltözik Esztergomba

Amint azt az előző írásunkban már említettük, a városban élők számára már egyértelműen a front közeledtét jelezte, hogy a Mária Valéria híd december 23. óta szovjet tüzérségi tűz alatt állt. Ezen a napon kezdődött meg a szegedi 5. számú helyőrségi kórház nyugatra telepítése. A paranccsal egyedül dr. Németh András karpaszományos tizedes szállt szembe, aki vállalta, hogy Kovács István karpaszományos honvéddel a sebesültek mellett marad. Dr. Laborczy Vilmos orvos alezredes ebbe beleegyezett, és ezt parancs formájában meg is erősítette, továbbá megbízta Faragó László tábori lelkész főhadnagyot, hogy vezesse a kórház adminisztrációját.[1]

A Mária Valéria híd (Kép: esztergomi-kepeslapok.hu)

A kórházban 380 sebesült maradt vissza. December 26-án, amikor a szovjet csapatok elfoglalták a várost, hamarosan a kórházban is megjelentek katonáik. Páter Jeromos ferences szerzetes így emlékezett vissza a szovjetek bevonulására: „Karácsony másnapján reggel fél nyolckor jöttek be intézetünkbe az első orosz katonák. […] Az orosz felderítő járőrt egy százados vezette. A kvadrumban géppisztolyukból lőttek egyet-kettőt. Németeket kerestek. Amikor meghallották, hogy az intézet iskola, kolostor és egyben kórház is, a kapitány elrendelte, hogy ki kell tűzni az épületre a vöröskeresztes zászlót. Délután katonaorvosuk megvizsgálta a sebesülteket, akik között egy orosz fogoly is feküdt tüdőgyulladásban. Ennek külön szobát rendelt. A magyar sebesülteket is naponta meglátogatta, sőt 60 kilogramm húst is küldött nekik.”[2]

Faragó főhadnagy egy kiskocsival és egy csengettyűvel járta naponta a várost, hogy élelmet, babot és krumplit szerezzen a kórházban ápolt sebesülteknek. Visszaemlékezések szerint az itt elhunytakat Szentgyörgymezőn temették el.[3] A kórház egészen 1945. február 7-ig működött a gimnáziumban, az utolsó betegeket ekkor szállították át Tatára.[4]

Kilövik az esztergomi vonatot

December 24-ére a szovjet csapatok megközelítették Esztergom térségét. A városban lévő utolsó német csapatok megkezdték Esztergom kiürítését, és Párkány irányába vonultak vissza a Mária Valéria hídon keresztül. A szovjetek este Tinnye – Pilisjászfalu térségében átvágták a Budapest – Dorog – Komárom – Bécs közötti főutat, valamint az út mellett húzódó Budapest – Dorog – Esztergom – Komárom vasútvonalat. Este, a piliscsévi vasútállomásnál a szovjetek kilőtték az utolsó Esztergom és Budapest között közlekedő menetrendszerinti vonatot. A vonat több utasa a faluban rekedt, egy jezsuita páter és hat nővér a vízivárosi zárdából pedig a plébánián talált menedéket. Itt egy elsősegélyhelyet létesítettek, ahol többnyire a vonatról jött sebesülteket látták el, akiknek ápolását a hat nővér vállalta.[5]

A nap folyamán Nánási Kálmán hadnagy (m. kir. 101/5. vadászszázad) Esztergom körzetében lelőtt egy szovjet La-5 típusú repülőgépet.[6]

December 25-én a szovjet 170. harckocsidandár alakulatai a déli órákban elfoglalták Sárisápot és Tokodot. 15 órakor 10 harckocsival már Táttól egy kilométerre délre harcoltak, ahol rövid időre megakadt az előnyomulás. 16 órakor a szovjet csapatok felújítottták támadásukat, és keleti, illetve délnyugati irányokból újra megrohamozták a községet. Tát mintegy kétórás harc után elesett. A támadók kilőttek egy löveget, valamint 250 német és magyar katona elfogását jelentették saját veszteség nélkül. Az esti órákban a szovjet csapatok körkörös védelemre rendezkedtek be a településen.[7]

December 25-én hajnalban Dág is szovjet kézre került, majd az előrenyomuló 181. harckocsidandár (A. K. Kublanov alezredes) páncélos ékei reggel 8 óra tájában Csolnokot is elfoglalták. Az első páncélos a falu gyógyszertára előtt állt meg, ahol annak idején a Dobay család lakott. A helybéliek visszaemlékezése szerint a Dág felől támadó harckocsik közül kettőt Csolnok és Dág között kilőttek.[8] Valószínűleg az a német katona tette azokat páncélököllel harcképtelenné, aki nem messze innen az út másik felén lett eltemetve.[9]

Rövid szünet után a szovjet páncélosok továbbvonultak Dorog irányában.

Dorog felől közelítenek a szovjetek

Dorogon a kezdeti zűrzavarok után, miután világossá vált, hogy a szovjetek nem Esztergom felöl, hanem Leányvár és Csolnok irányából várhatóak, egy német 8,8 cm-es légvédelmi ágyút állítottak fel a település dél-keleti szélén, a temető felett, a Csolnoki út és az Árpád utca torkolatában. Innen a terep áttekinthetőségét és az ágyú közvetlen irányzását kihasználva az előnyomuló szovjetek egy T-34/85 harckocsiját kilőtték. Később egy szovjet ágyúnak sikerült megsemmisítette a légvédelmi ágyút és annak kezelőit. [10]

T-34/85 harckocsi (Kép: scalemodellingnow.com)

A csekély számú német védősereg Dorogon a Szent Imre utcai kertek végénél, a Leányvár felé vezető Bécsi út mellett, a homokvasút töltésénél és a Kálvária-dombon foglalt állást. A védelmet néhány német harckocsi is támogatta a községi római katolikus templomnál.[11] Az időközben beérkező magyar „Bernolák” rohamtüzérosztály vadászpáncélosai Dorog és Kesztölc között foglaltak állást. Bevetésükre így emlékezett vissza Telegdy István zászlós:

„Elsőként érkeztem a Bécsi út mellett fekvő dorogi temetőhöz. Kb. 700-800 m-re tőlem orosz harckocsit pillantottam meg, mely igyekezett kijutni a műút melletti árokból, ahová farral becsúszott. Észrevettek minket, de mielőtt még lövegtornyukat teljesen ránk fordíthatták volna, kilőttük. Közben befutottak a többi lövegek is. Együtt volt az osztály. Előkerült egy 8,8-as Flak is. Támogató gyalogság sehol. Én lövegemmel lehúzódtam a műtról keletre, keresztbe húzódó vasúti töltésig, ahová másik két löveg is követett. A lövegeinkre szerelt géppuskákkal felvettük a harcot a műúton közeledő, illetve arról letérő harckocsikkal és tehergépkocsikkal érkező gyalogsággal.”[12]

A szovjet 32. gépkocsizó lövészdandár (M. J. Hvatov ezredes) és a 292. aknavetőezred beérkezése után a 181. harckocsidandár felújította a Dorog elleni támadást, utóbbi azonban heves ellenállásba ütközött, és további három T-34/85 harckocsit veszített.[13]

A 32. gépkocsizó lövészdandárnak ezt követően északkelet felől, Kesztölcön keresztül kellett megkerülnie a települést. Kesztölcnél a m. kir. 20. rohamtüzérosztály 1. ütege (Simák Aladár főhadnagy) vette fel a harcot 12 Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélossal. Henkey-Hőnig József őrnagy így emlékezett vissza a dorogi harcokra 1980-ban:

„Másnap, karácsony első napján bevetés Kesztölcnél, Esztergomtól délre. Az oroszok reggel támadnak. Készen várjuk. Remek kilátás a hóval fedett síkságra. A harckocsikat és páncéltörő fegyvereket úgyszólván megjelenésük pillanatában sikerül kilőni. Minden kiválóan megy, míg be nem sötétedik. Az oroszok beszivárognak a hosszan elnyúltan fekvő községbe és ádáz utcai harc keletkezik. Magam is csúnyán megsebesülök kézigránáttól. Benzint nem sikerült szerezni. Két rohamlöveget feltankolunk a többiektől leszívott üzemanyaggal. A két löveg Esztergom felé kitör. A gyalog maradt rész egyik, a helyi viszonyokat jól ismerő tiszt vezetésével a szőlőkön keresztül megy Esztergomba. Szintén sebesült ütegparancsnokkal (Simák főhadnagy) oldalkocsis motorkerékpáron követjük a két löveget. Esztergomban leadtam a jelentésemet, vérveszteség következtében rosszul lettem, és a landshuti kórházban tértem magamhoz.”[14]

Temesy Károly utász alhadnagy emlékei szerint a harcok során egy Nimród páncélgépágyú elindult Leányvár felé, de a szovjetek a csévpusztai elágazásnál kilőtték.[15] A „Bernolák” rohamtüzérosztály visszavonulását illetően a már említett Telegdy zászlóst idézzük:

A 3. Ukrán Front támadása, a Margit-vonal bal szárnyának áttörése (1944. december 20-31.) (Kép: Veress D. Csaba: A Dunántúl hadi krónikája 1944-1945. Zrínyi Katonai Kiadó, 1984. 87. o.)

„Estig tartottuk, ádáz küzdelemmel, vonalaink előtt az ellenséget, amikor a sötétség leple alatt, tekintettel a nagy túlerőre, megkezdtük a visszavonulást, kb. öt-hat kilőtt orosz harckocsit hagyva a terepen. Veszteségünk egy löveg volt, melyet – harcképtelenné téve – ott kellett hagynunk, miután beragadt az időközben megolvadt sáros talajba. Bernolák őrnagy parancsára, teljesen egyedül egy löveggel Nacsády [István] zászlós maradt hátvédnek! Lövegét kilőtték és ő is hősi halált halt. Egyébként osztályparancsnokunkat egész idő alatt nem láttam.”[16]

Este 18 óra tájt a német harckocsik Tokod irányába vonultak vissza, utánuk pedig a gyalogság, visszahagyva sebesültjeit. 19 óra 30 perckor Dorog szovjet kézre került.[17] A 181. harckocsidandár aznap 6 páncélos, 8 ágyú, 3 lövészpáncélos, 15 géppuska és két gépjármű megsemmisítését jelentette. Ezen felül 60 gépjárművet zsákmányolt, illetve 115 főt ejtett hadifogságba. Saját vesztesége ezzel szemben négy T-34/85 harckocsi, 26 halott és 48 sebesült volt.[18]

Szintén szovjet kézre került az a több száz megrakott tehervagon is, amelyek a dorogi vasútállomáson rekedtek. A kiürítésre szánt szerelvények a szénbányavállalat anyag- és élelemraktárának készleteit és egyéb használati cikkeket tartalmaztak. A készleteket a helyi szovjet parancsnokság nem foglalta le hadizsákmányként: szovjet katonák feltörték a vagonokat, és tartalmukat szétosztották a lakosság között.[19]

Este 18 óra 45 perckor Hermann Balck tábornok elrendelte a magyar vadászpáncélosok és a német 93/II. páncélgránátos-zászlóalj visszavonását a szűkebb esztergomi hídfő területére.[20]

A német LXXII. hadtest feladja az esztergomi hídfőt

Mivel a szovjet 3. Ukrán Front parancsnoka elégedetlen volt a támadás ütemével, még december 25-én este kiadta 999. sz. parancsát, amelyben a támadási ütem fokozását követelte és elrendelte, hogy a 18. harckocsihadtest legkésőbb 26-án estére foglalja el Esztergomot és Piliscsévet.[21]

December 25-én a szárazföldi harcok mellett élén légitevékenység folyt a térségben. Szovjet részről Ivan Ivanovics Boriszenko százados (73. gárda-vadászrepülő-ezred) egy Messerschmitt Bf 109G, Dmitrij Sztyepanovics Kravcsov őrnagy (31. vadászrepülő-ezred) és Mihail Dmitrijevics Cikin hadnagy (31. vadászrepülő-ezred) pedig egy-egy Focke-Wulf Fw 190F típusú repülőgépet semmisítettek meg.[22]

December 26-án a szovjetek éjjel 1 órakor elérték Esztergom-tábort (ma: Esztergom-kertváros), majd hajnalban Esztergom déli peremét.[23]

Magyar felségjelzésű Jagdpanzer 38(t) Hetzer vadászpáncélos (Kép: flamesofwar.com)

Az esztergomi hídfőt védő magyar-német csapatok összesen 111 gyalogságként harcoló katonával rendelkeztek. Ebből 63 fő a német 93/II. páncélgránátos-zászlóalj állományába tartozott. A hídfőben nyolc magyar Hetzer vadászpáncélost is bevetettek, továbbá három német 8,8 cm-es légvédelmi ágyú a Duna északi hídfőjéből fedezte a Mária Valéria-hidat.[24]

Hajnali 6 órakor a szovjet 363. gárda-nehézrohamlövegezred (A. I. Szavkin alezredes) déli irányból, a 181. harckocsidandár (A. K. Kublanov alezredes) pedig a 32. gépesített dandárral (M. J. Hvatov ezredes) és az 58. gárda-aknavető ezreddel (A. M. Nyizkov alezredes) együttműködve keleti irányból támadta Esztergomot.

A német LXXII. hadtest vezérkari főnöke végül már 5 óra 40 perckor kiadta az esztergomi hídfő kiürítésére és a Mária Valéria-híd felrobbantására vonatkozó parancsát.[25] Temesy Károly utász alhadnagy visszaemlékezése szerint a Lőrinc utcai Horthy-hidat reggel 6 óra 35-36 perckor; a vízivárosi Vaszary Kolos hidat pedig 6 óra 50 perc körül robbantották fel.[26] Majd ezt követően az utóvédként visszavonuló magyar 24/1. rohamtüzérüteg után a német utászok 7 óra 30 perckor az Esztergom és Párkány között átívelő Mária Valéria híd középső három ívét is a levegőbe röpítették.[27]

A városban állomásozó, harcoló alakulatokkal alig rendelkező magyar 23. tartalékhadosztálynak a kezdeti tanácstalanság után végül az utolsó pillanatban sikerült átkelnie a hídon.[28]

„December 26-ára virradóra szokatlanul élénk volt a harci tevékenység. Nem aludtunk azon az éjszakán, megfeszülve figyeltük a kívülről jövő hangokat. Hajnaltájt nagy némaság ült a városra. Lélegzetelállító csend. Úgy 7 óra felé egymás után három nagy robbanás rázkódtatta meg a falakat: kívülről üvegcserepek zápora, kőtörmelékek zuhanása hallatszott.

Felöltözködtünk, majd kíváncsi óvatossággal a kapualjba lopakodtunk. Néhány szovjet tank gázolt keresztül a Lőrinc utcán, néhány fát gyűrt maga alá, megtorpant a kis híd roncsainál, s vörös katonák ugrottak le az ijesztő vasszörnyekről. (…) Germanszki szoldát? – ordították. Németeket kerestek. Tudtukra adtuk, hogy itt már nincsenek germánok. A katonák előbb óvatosan, egyenként, majd csoportosan nyomultak be a házakba.

- Vino! Vino! Óra, óra! Davaj! Davaj! – kiáltozták. Voltak köztünk, kik nem merték elhagyni a bunkert, de sokan felismerték, hogy jobb ilyenkor otthon tartózkodni, s nem magára hagyni a házat.” – írta Csorba Géza szobrászművész emlékirataiban, aki Esztergomban bujkálva vészelte át a háború utolsó hónapjait.[29]

Felrobbantott Horthy híd (Kép: Viola Bence magángyűjteménye)

A harcok elől mintegy 600 fő keresett menedéket a prímási palota és a szeminárium pincéjében. Az Érseki Papnevelő Intézet egyik hallgatója évekkel később így emlékezett vissza a szovjet csapatokkal való első találkozásra: „Mivel szlovákul jól beszélek és szláv nyelveket általában megértem, […] Meszlényi Zoltán püspök engem bízott meg az oroszok fogadásával. Szilvási István kispappal együtt, feltartott kézzel mentünk ki az utcára, amikor kb. 40 orosz katona közeledett a szemináriumhoz. A csorda módjára viselkedő katonák körülvettek és barátságosan köszöntöttek: »Üdvözlünk téged, fiatal pap!« Majd hozzátették: »Hol van a szakállad?« Nagyon csodálkoztak rajta, hogy egy fiatal pap szakáll nélkül is létezik. Megnyugtattak, hogy ne féljek, ők csak átkutatják az épületet, hogy nincs-e valahol elbújt német katona. A pincében valóban nem bántottak senkit, de motozás közben igen sok órát szedtek el. Kijelentették, hogy az »orosz katona jó és senkit nem bánt, csak óra kell neki«. Átkutatták a prímás palotáját is, néhány érdekesebb holmit elvittek, majd elmentek.”[30]

A szovjet csapatok továbbvonulva 12 órakor elérték Pilismarótot, majd 14 óra 20 perckor pedig Dömöst is elfoglalták. Itt azonban megálltak, mert a hajnalban visszavonuló német egység felrobbantotta a Lepence-patakon átívelő hidat, és ezért gyalog kellett volna Visegrádot elfoglalni. (Visegrád végül december 28-án éjjel került szovjet kézre. A gyalogos harccsoportok Pilisszentlászló felöl, az Apátkúti-völgyön keresztül érték el a települést.)[31]

Eközben Párkányban, a Duna északi oldalán megjelentek a 2. Ukrán Front részei, a 25. gárda-lövészhadtest előrevetett osztagai. Itt kapcsolódott egymáshoz a 2. és 3. Ukrán Front, befejezve ezzel Budapest körülzárását.

A szovjet 18. harckocsihadtest az Esztergomért vívott harcokban összesen nyolc páncélos, 20 löveg, két lövészpáncélos, 17 géppuska és három gépjármű megsemmisítését jelentette. Mindezek mellett nagymennyiségű hadizsákmányt (többek között 15 páncélos, 12 kisharckocsi, valamint 200 gépjármű) és mintegy 1200 (!) hadifoglyot ejtettek. Saját veszteségük ezzel szemben mindössze 5 halott és 21 sebesült volt.[32]

Felrobbantott Kolos híd (Kép: Viola Bence magángyűjteménye)

Vajon a másvilágon is vannak orosz katonák?

Szintén ezen a napon Csolnokon lezuhant egy magyar Levente II típusú repülőgép, amely a körülzárt Budapestről, a Vérmezőről szállt fel. A szovjet légvédelem lőtte le a gépet a község déli része felett. A pilóta, Papp Ferdinánd túlélte a zuhanást, a kezét törte, majd később sikerült megszöknie a fogságból. A társa, Szabolcs Alajos szakaszvezető a szovjet segítségnyújtás elmulasztása miatt halt bele sérüléseibe. A pilóta így emlékezett vissza az eseményre:

„Csolnok község déli része felett erős orosz elhárító tűzbe kerültem és gépem találatot kapott. Azt még észleltem, hogy a jobb szárnyam felcsapódik és erős fejsérülést kaptam. Egy pillanat alatt az egész életem filmszerűen lepergett előttem. Valószínű, hogy elvesztettem az eszméletemet. A repülőgép a földhöz csapódott, de úgy, hogy a gázt tudat alatt teljesen ráadtam – amit utólag állapítottam meg. Így a gép hossztengelye körül forogva és előrehaladva, igen lapos szögben, a törzs jobboldalán csúszva ért földet. Óriási szerencsémre a gép nem gyulladt ki. Hogy mennyi idő múlva tértem magamhoz, azt sem akkor, sem most nem tudtam, illetve nem tudom meghatározni.

Ezután kezdődött a kálváriám. Miután magamhoz tértem, egy jó ideig delíriumos állapotba kerültem. Majd azt észleltem, hogy a jobb karom eltörött, arcom a műszerfalba csapódott, a repülő-szemüveg kerete szétszabdalta az arcomat, csupa vér voltam. Csak a bal szememmel láttam valamennyit.

Az orosz katonák – akik lelőttek minket – húzhattak ki a géproncsokból. A földön fekve nyílt ki a szemem. Első gondolatom így rögződött: »Nahát! A másvilágon is vannak orosz katonák!« A fölém hajoló katona sapkacsillagját láttam előttem meg először és a kék égboltot mögötte. Az orosz katonák talpra állítottak és akkor láttam meg szerelő bajtársamat, aki a földön feküdt, arca szétrepedve, szintén a műszerfalba csapódhatott. Még nyöszörgő hangot adott. Ez a borzalmas kép életem végéig el fog kísérni.

Könyörögni kezdtem az orosz tisztnek, hogy segítsenek a bajtársamon. Válasza nemleges volt. Az első vonalban vagyunk, itt nincs semmijük, amivel segíthetnének. Közben a faluból odaért egy ember, aki szlovákul beszélt és ő tolmácsolta kérésemet: adják meg a minimális segítséget sebesült bajtársamnak. A válasz igen rövid volt: »Nyet!«”[33]

Esztergom a szovjet csapatok birtokában

Esztergomot december 26-án jelentősebb ellenállás nélkül foglalták el a szovjet csapatok. A dunai hidaktól eltekintve, a súlyosabb károk sem keletkeztek a városban. A megpróbáltatások azonban még nem értek véget a lakosság számára. A már idézett teológushallgató így ábrázolta a városban uralkodó állapotokat: „Az első éjjel Esztergom egy felkavart hangyabolyhoz hasonlított, mert az egész városban általánosságban folyt a nők keresése és megbecstelenítése. Már jóformán hely sem volt, mégis állandóan jöttek a menedéket kereső nők. Sokan csecsemő gyermeküket tartották karjukon, összetépett ruhájukkal és véresen estek be az ajtón. Legtöbbjüket első segélyben kellett részesíteni.

Megtudtam másnap, hogy azokat a nőket, akik ellenkeztek, sok esetben agyonlőtték a felbőszült és részeg katonák. Az agyonlövés előtt többen is keresztül mentek rajta.”[34] Esztergom polgári halotti anyakönyveinek vizsgálata során nem találtunk erre vonatkozó bejegyzéseket a kérdéses időszakban. Pilismarót esetében azonban két konkrét esetet is ismerünk, amely során a zaklatott nők védelmére kelőket egyszerűen agyonlőtték.[35]

Egy későbbi nyilas propaganda röplap szerint az első szovjet megszállás tizenegy napját követően kb. 300 megbecstelenített nőt részesítettek orvosi kezelésben.[36] A kérdés részletesebb, további vizsgálatához a lakosság emlékezetének bevonása lenne szükséges. Más források hiányában ma már lehetetlen megállapítani a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakok tényleges számát, így a nyilas röplap által megadott számot sem lehet már cáfolni, vagy megerősíteni. Egy osztrák helyi kutatás szerint a nemi erőszak aránya általában azzal függött össze, hogy egy települést milyen hosszú és milyen nehéz harcok során sikerült elfoglalni. Ha egy adott települést csak hosszan tartó és súlyos harcokkal sikerült bevenni, a női lakosságnak akár 40 százaléka is nemi erőszak áldozatává válhatott. Ezzel szemben, ha a településre harc és feszültség nélkül sikerült bevonulni, a női lakosságnak 6 százaléka került szexuális kapcsolatba a felszabadítókkal. Vidéki, gyéren lakott vagy rejtőzködésre alkalmas területeken ez az arány még kisebb lehetett.[37]

December utolsó napjaiban már vörös karszalagos rendőrök teljesítettek szolgálatot Esztergom utcáin, és december 28-án a városi hivatalok is megkezdték a munkát.[38]

December 30-án német légitámadás érte a kórházat.

Bujkáló németek és nyilasok a Pilis-hegységben

Még 1944. december 24-én a budapesti Gestapo részlegei, a hadosztályok szerelő-, hadtáp- és javítóegységei este Esztergom irányában a Pilis-hegységen keresztül elhagyták a fővárost. Velük tartott több ezer nyilas párttag is családjukkal, valamint a nyilas ifjúsági szervezetek is.[39]

December 25-én a dobogókői úton Esztergomig küldött motorkerékpáros járőr 17 óra 40 perckor azt jelentette, hogy a műúton Budapestről Esztergom irányába igen erős forgalom van. Továbbá a járőr 1500-2000 fő felfegyverzett hungarista újoncot látott menetben Esztergom felé.[40]

A bekerítés gyűrűjének lazaságát érzékelteti, hogy december 25-én az esti órákban a budapesti Bolyai Akadémia területéről indulva két Párduc harckocsi – melyeket újonnan adtak át a magyar legénységnek azzal a feladattal, hogy hajtsanak végre erőszakos felderítést északnyugati irányban – Pilisszentkereszt felé szinte akadály nélkül jutott ki Budapestről, majd Esztergom előtt nyugatra fordulva másnap Komáromnál elérte a saját vonalat.[41]

Propaganda (Kép: Lissák Tivadar/Fortepan)

Amikor a szovjet csapatok elfoglalták Esztergomot, egy Budapestről kijutni szándékozó, és egy Budapest felé haladó német járműkonvoj rekedt benn a Pilis-hegységben. Szemtanúk elbeszélései szerint egészen Pilisszentkereszttől majdnem Esztergomig a makadámút mindkét oldalát elhagyott német és magyar járművek borították.[42] A járművek egy részére a 13. Feldherrnhalle páncéloshadosztály jelvényei voltak felfestve.[43] A Pilisszentlélek felett lévő viaduktnál még egy fővárosi tűzoltóautó is le volt lökve az útról.[44]

December 27-én kora reggel a szovjet csapatok Pilisvörösvár-Pilisszántó irányából elfoglalták Pilisszentkeresztet. A hegyekbe menekült és ott megbújó magyar és német katonák, nyilasok, civilek miatt a szovjet parancsnok leállíttatta az előrenyomulást, majd a kb. 950 lakosú faluba 4000 katonát szállásolt be.[45] December 30-án a Piliscséven tartózkodó Flekács Vendel is feljegyezte naplójába, hogy még mindig vannak az erdőben „németek, civilek (talán nyilasok) és magyar katonák.”[46] Valószínűleg ők rejtették el rablott kincseiket a Pilisszentlélektől északnyugatra található Kinizsi-forrásban, amelyekre a helyiek bukkantak rá a háború után. Erre utalva a környékbeliek még évekig „Arany-forrásnak” nevezték a helyet.[47]

Miklós Tamás

Cikksorozatunk az Esztergomi Önkormányzat támogatásával valósul meg.

Borítófotó: Fortepan (illusztráció)