1. Hír

"Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Mindenszentek ünnepe van. Ez a nap a világegyházban kötelező ünnep hosszú évszázadok óta. Kötelező ünnep maradt a II. Vatikáni Zsinat után is. Ekkor azonban a püspöki konferenciák lehetőséget kaptak, hogy a Szentszék hozzájárulásával egyes ünnepeket vasárnapra helyezzenek át vagy kötelező jellegüket eltöröljék (vö. CIC 1246. kán.). A liturgikus ünneplés ilyenkor is megmaradt, de a munkanapokra tekintettel a szentmisén való részvétel már nem volt kötelező. Hazánkban a Püspöki Kar 1973. március 15-én hirdette ki az ünnepek rendjét. Ebben Mindenszentek napja az ún. parancsolt ünnepek sorában már nem szerepelt.

Közben azonban nagyot változott a világ. Tekintettel az általánosan elterjedt szokásokra, hazánkban november 1-e állami munkaszüneti nappá vált. Így lehetőség nyílik a szentmisén való részvételre, a halottakért való imádságra és a sírok meglátogatására.

Püspöki Konferenciánk úgy határozott, hogy az ünnep tudata, a szentekkel való közösség átélése nagyon is indokolja, hogy ez a nap – mint ahogy a világegyházban általában – nálunk is újra kötelező ünnep legyen. Az idén tehát, negyven év után, újra a legnagyobb örömmel és elkötelezettséggel ünnepeljük ezt a napot. Mert a vasárnap és a kötelező ünnepek lelke nem a parancs, hanem a szeretet. Mondhatná azt az Egyház, hogy a szentmisén való részvétel alapvetően fontos, anélkül hogy a kötelezettség kifejezést használná. De jobbat tennénk-e ezzel? Fanyalgó szociológiai statisztikák bizonyára megzavarodnának, mert nem mondhatnák fölényesen, hogy nem is igazi katolikus az, aki évi hatvan alkalom helyett csak hússzor vesz részt szentmisén, miközben más vallások híveit „gyakorlónak” tekintik akkor is, ha évente egyszer sem mennek el a templomba, mondván hogy ez náluk nem kötelező. Csakhogy nem erről van szó. Az Eucharisztia az Egyház életének forrása, az Eucharisztiából születik és születik újjá az Egyház. A Diocletianus féle keresztényüldözés idején meg akarták tiltani az egyiptomi püspököknek, hogy a híveket vasárnapi szentmisére hívják össze. Nem engedelmeskedtek a tilalomnak, mert az Egyház nem élhet a vasárnap, nem élhet az Eucharisztia nélkül. Ez az alapja szenvedélyes kötelezettségvállalásunknak és kitartásunknak. Ezért ajándék a számunkra az Egyház minden ünnepe.

2. Mindenszentek napja ősi ünnep a keresztény egyházban. Tudjuk, hogy a vértanúk tisztelete a legelső keresztény századokba nyúlik vissza[1]. Nem minden vértanúnak írták meg az aktáját, nem minden vértanúnak a történetéről maradt fenn írásos elbeszélés: Mindig is tudta a kereszténység, hogy sokan, nagyon sokan voltak olyanok, akiknek neve és története egyénileg nem vált ismertté, akiknek sírját külön nem tisztelték. Mégis megemlékeztek róluk, és a IV. századtól kezdve megjelent egy közös ünnep: minden vértanúk ünnepe.

Nyugaton is, amikor a Pantheont, az összes pogány isteneknek szentelt római templomot 609-ben átadták keresztény kultusz céljára, Szűz Mária és az összes vértanúk tiszteletére szentelték fel. Az összes vértanúk kultusza ettől kezdve erősen terjedni kezdett. De az egyház hite és elmélyülő gondolkodása kiterjesztette a szentség fogalmát a vértanúkon túl, először csak az aszkétákra, hitvallókra, majd megjelent a keresztény szentnek a fogalma, amely már mindazokat magába ölelte, akik üdvözültek.

Mindenszentek ünnepe hitünk egyik nagy titkát fejezi ki. Ezt a titkot valljuk meg a hiszekegyben, a hitvallásban újra és újra, amikor kimondjuk, hogy hisszük a szentek egyességét vagy más szóval a szentek közösségét (a communio sanctorum-ot). Sokan arról beszélnek, hogy a II. Vatikáni Zsinat új egyházképet vezetett be: a „communio egyháztant”, a „közösség egyháztant”. Való igaz, hogy a Zsinat tényleg új lendülettel hangsúlyozta ezt a fogalmat, ám ez az igazság kezdettől jelen volt a szentek közössége formájában a kereszténység hitében. Persze communiót, közösséget, koinoniát sokféle értelemben említ a Zsinat is. Beszél arról, hogy az egyes helyi egyházak, egyházmegyék egymással közösségben vannak, közösségben vannak a pápával, aztán beszél arról, hogy az egyes ember teljes közösségben van a katolikus egyházzal, ha a hitvallás, a szentségek és a törvényes pásztorok elismerése dolgában közösségben van vele. De beszélünk arról is, hogy a szentáldozásban communióhoz járulunk. Részesedünk Krisztus megváltó áldozatában, szenvedésében és halálában, hogy részesei legyünk feltámadásának és dicsőségének is. Az egyházon belüli szentségi közösség tehát Krisztussal köt össze, és bekapcsol a Szentháromság életének közösségébe (1Jn 1,3). Ebben a végső és felemelő összefüggésben beszélünk arról, hogy a szentek közösségben vannak egymással. Ha Krisztus befogad minket életének és szeretetének áramába, hogyan is ne lennénk közösségben egymással mindannyian, akik Hozzá tartozunk. Ezért is mondja ujjongva Szent Pál (Gal 3,28): „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.”

3.Ez az egység a sokféleségben érvényesül. A Niceai első Egyetemes Zsinat (325) előírja, hogy egy városnak, egy egyházmegyének csak egyetlen püspöke legyen (8. kán.). Ugyanakkor az idők során egy-egy városban különféle nyelvű, különféle kultúrájú és szertartású hívek is éltek együtt. A sokféleségben kellett tehát megvalósítani az egységet. Ezért rendelte el a IV. Lateráni Egyetemes Zsinat (1215), hogy ha egy egyházmegyében különböző nyelvű, szertartású, szokású hívek élnek, a püspök gondoskodjék számukra megfelelő papokról, akár helynökökről is, akik azon a nyelven, azon a módon tudnak szólni hozzájuk, ami a szívükhöz leginkább közel áll (const. 9).

4. Ha közösségben vagyunk a megdicsőült szentekkel, kérhetjük pártfogásukat, közbenjárásukat is. Ha közösségben vagyunk az elhunyt hívőkkel, van értelme, hogy imádkozzunk értük, van értelme, hogy szentmisét ajánljunk fel üdvösségükért. Nem csak személytelen emléküket őrizzük szeretettel, hanem valóban eleven kapcsolatban lehetünk velük, mert mindnyájan az örök életre kaptunk hivatást. Ha a szentek barátságban és szeretetben kapcsolódnak egymáshoz, mert Isten személyes szeretete karolja át őket, nekünk is, már itt, a földön ezzel a testvéri szeretettel kell tekintenünk az Egyház minden tagjára, sőt a többi emberekre is. És akkor jel lehetünk a világ számára. Sziget, ahol nem az önzés, a bizalmatlanság vagy a gyűlölködés érvényesül, hanem a másikra ráfigyelő, segíteni kész, értelmes szeretet. Ehhez kérjük a szentek közbenjáró támogatását, ebbe a szeretetbe foglaljuk bele kedves halottainkat is! Ámen."