1. Hír

A japán stílusjegyeket viselő lakóházat és dojot lenyűgöző szépségű kert veszi körül, elhozván Japán szellemiségét és a japán életérzést ide, Esztergomba. Vendéglátónk, Bak László dojo-vezető a dojohoz vezetett minket, ahol japán szokások betartatása céljából nagy betűkkel ki volt írva:

„Ne gyere be cipővel!”

Így hát lekaptuk a lábbelinket és ráléptünk a fából készült verandára. Nem csak a látvány fantasztikus, hanem az atmoszféra is, amely átjárja az embert, mikor belép egy ilyen helyre.

A falakat szinte mindenhol hatalmas kalligráfiák díszítik. Az aikidot megalapító O-sensei képe is ki van akasztva, aki azt vallotta, hogy “a Harcos Útja az emberségen, a szereteten és a hűségen alapul.” Vele szemközt különféle fegyvereket helyeztek el a polcokon, amelyeket a gyakorláshoz használnak.

A dojo után a kertbe látogattunk, hiszen bőven akadt még látnivaló. Kifejezetten kellemes volt mezítláb lépdelni a puha, selymes fűben. Az ember itt valóban úgy érezheti magát, mintha valóban Japánba csöppent volna az egzotikus növények, különféle távol-keleti szobrok és a tavakban lakozó, jó szerencsét hozó piros aranyhalak között.

Míg útitársammal bejártuk a kertet, két táborozó kísért el bennünket. Kíváncsi voltam, hogy miért választották az aikidot.

- Tetszett a szellemisége, és nem is kényszerítenek arra, hogy versenyezzünk, mert egyáltalán nincs ilyen – avatott be az egyik fiú. – Vizsgára sem küldenek el, ha én nem szeretnék. Ha akarok, akkor levizsgázok, ha nem, akkor nem. És ez jó, mert nyugalomban tudunk fejlődni, nem zavarnak.

- Amikor még kicsi voltam, még 2007-ben, olyan sportot kerestem, ami nem a versenyekre épül, hanem az erőről szól – szólalt meg a másik fiú. – Így találtuk meg ezt és beiratkoztam Nyergesre. Azóta még jobban megtetszett.

- 2006-ban kezdtem el és azért, mert a kézilabda eléggé unalmasnak tűnt és e helyett kerestünk valami mást – mesélt a kezdetekről a dojoban egy másik tanuló. – Anyukám nem akarta, hogy judozzak, kickbox-ra sem akart küldeni és így az aikido mellett döntöttünk. Itt Esztergomban kezdtem Bak Lászlónál és utána mentem át Dorogra, ahol most segédedző vagyok. Azt mondták, hogy az aikido lenyugtatja a gyerekeket és én eléggé hiperaktív voltam. Az osztályfőnök is mondta, hogy kezdjenek már valamit ezzel a gyerekkel, mert lelőhetetlen vagyok és ezért esett a választásom az aikidora. Azóta sokkal nyugodtabb vagyok.

A lány még elárulta, hogy nagyon is komolyan gondolja eme harcművészet gyakorlását, ugyanis a jövőben saját dojot szeretne.

Beszélgetésünk alatt eredeti japán csészében szolgáltak fel nekünk teát. Közben a hátunk mögött a fekete öves aikidosok fegyveres bemelegítést végeztek, ami nagy hatással volt rám. Az edzés kezdete előtt néhány perccel előkerült Laci is.  Kezembe adott egy fehér színű gyakorlóruhát, ugyanis úgy terveztük, hogy én is részt veszek az edzésen. Az addigi izgalmam szorongásba torkollott, hiszen baleset-mágnes lévén nem feltétlenül éreztem magam biztonságban, de nem hátrálhattam meg.

Az öltözőben némi segítségre szorultam, hiszen nem mindegy, hogy az övet hogyan kötözi meg az ember és egy laikus számára ez elég trükkös művelet. A ruha elsőre kissé kényelmetlen viseletnek bizonyult, de az ember hozzászokik és persze nincs idő ezzel foglalkozni, főleg nem edzés közben. Ekkorra az idegességem már a tetőfokára hágott, hiszen még sohasem csináltam ilyet. Igyekeztem megnyugtatni magam, amikor Laci hirtelen mellettem termett és a ruhaujjamnál fogva egy nagy viking-forma férfihoz, Urban-senseihez vezetett, aki bár elsőre ijesztőnek tűnt, igazából egy hihetetlenül kedves, humoros figura. Miután bemutattak egymásnak és váltottunk néhány szót, megkezdődött az edzés. A többiek mozdulatait utánozva bemelegítettem, majd mindannyian sorban letérdeltünk és meghallgattuk Urban-sensei mondanivalóját.

A sensei sokat beszélt az aikidoról, a bensőségességéről, lélektanáról. Minden egyes gyakorlatot bemutatott valakivel, így sokat térdeltünk, amihez nem vagyok hozzászokva. Hosszabb idő után lábzsibbadás, később pedig izomláz is felléphet. Mindez persze apró kellemetlenség az edzés okozta élményért cserébe. 

Figyelemreméltó még, hogy az aikidoban fellelhetjük a japánok világszerte híres udvariasságát. Ha Urban-sensei beszélt, utána mindig meghajoltunk, vagy amikor párba rendeződtünk, meghajlással és „onegaishimasu” szavak mormolásával köszöntöttük egymást. A gyakorlat végén szintén meghajlással és „arigatou gozaimashita” szavakkal zártunk.

A gyakorlatok megkezdésekor célom volt, hogy a technikákat legalább tűrhető szinten végrehajtsam, ezzel nem kímélve mindenki más türelmét, akik nagyon kedvesen és segítőkészen álltak hozzám. Nekik köszönhetően rengeteget tanultam és persze remekül éreztem magam. Az edzés első felének végeztével a szünetben kellemesen elfáradva Laci irodájában beszélgettünk. Nem lepett meg a japán stílusú berendezés. Tipikus alacsony asztal, rajta állványra helyezett kard, azaz katana. A falakat szintén japán stílusú képek díszítették.

- Mi is az aikido? – tettem fel az első kérdést.

- Ezt nehéz röviden összefoglalni, ugyanis nagyon sokrétű – feleli néhány másodperces csend után. - Itt alapvetően egy modern japán harcművészeti ágról van szó, amely a tradicionális harcművészeti iskolákból jött létre oly módon, hogy az aikido alapítója ezeket a régi iskolákat tanulmányozta, de valamilyen olyan gyakorlási formát keresett, amely nem a pusztítást, az ölést szolgálja, hanem inkább a harmónián, az élet megóvásán alapszik. A gyakorlás során megkeresve azokat a helyzeteket, úgy próbálja a partnert ellenőrzés alá vonni, hogy a legkisebb erő alkalmazásával meg tudja billenteni a mozgását, visszafordítja az erejét. Viszont a koncentráció, a figyelem megtartása kapcsán az élet minden területén alkalmazható. Vannak olyan oktatók, akik autista vagy figyelemzavaros gyerekekkel, vagy például agyvérzéses betegekkel foglalkoznak. Pontosan visszavezetik őket arra, hogy hogyan tudnak koncentrálni, akár az olvasásnál, akár az írásnál vagy bármely más területen. Gyerekeknél jellemző, hogy hamar elvesztik a figyelmüket. Az aikido ebben is nagyon sokat segít, tehát nem csak a harcművészeti része az érdekes, hanem a harcművészeti gyakorlat során azok a dolgok, amelyeket át lehet tenni a mindennapi életbe, éppen ezért nagyon sokrétű. Lehet agresszívabb, lehet lágyabb, ez az embertől függ, aki alkalmazza, hogy melyik arcát próbálja előhozni.

- Tehát ez egy békés harcművészet. De mennyire veszélyes?

- Maguk a technikák nem veszélyesek. Nyilván el kell sajátítani azt, hogy aki befogadja a technikát, ezt ukeminek hívják, az hogyan tudja lekövetni a mozgást úgy, hogy ne legyen sérülés. Meg kell tanulni esni, meg kell tanulni gurulni hozzá.

- Milyen szintek, fokozatok vannak ebben a harcművészetben?

- Vannak a tanuló fokozatok, ezek a kyu-fokozatok. A mi iskolánkban, legalábbis ahova tartozunk Japánban, hét kyu-tól indul első kyu-ig, az első kyu már barna övnek számít, ezek a tanuló fokozatok. Minél kevesebb, annál magasabb fokozatban van az illető. Utána jönnek a dan fokozatok, ez mind fekete öves és első dan-tól megy felfelé, mondjuk nyolcadik dan-ig. Itt minél több van, annál magasabb fokozatban vagy.

- Milyen felszereléssel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy mi is gyakoroljuk az aikidot? Mi szükséges hozzá?

- Kezdetnél az, ami rajtad van. Egy fehér színű gyakorlóruhát jelent a nadrág a felsővel és a fehér övvel, ezt aikido-ginek szokták nevezni. Az első két fokozat elérése után az öv színe már meg van különböztetve, ami barna öv, illetve a dan fokozatoktól van ez a szoknya-nadrág szerűség, amit hakamának hívnak.

- Láttam, hogy használtok fegyvereket, a szünet után is fegyveres edzés lesz. De hogy kapcsolódik ez az aikidohoz?

- Igen, használunk. Valahol a kardvívás, a bottal való gyakorlás iskolái ugyanúgy meg voltak régen, nyilván itt is vannak formák vagy alapelvek, amelyek nem sokban különböznek, inkább stílusjegyek vannak. Több ilyen iskola is létezett, így az aikidonak is megvannak a maga stílusjegyei. Az aikidoban, bár vannak olyan gyakorlatok, amelyek kifejezetten harciasabbak, de alapvetően a gyakorlatok az érzésekről szólnak. A régi technikák egy kicsit úgy módosított fajtája ez, hogy bár nem viszed be a vágást vagy ütést, de az érzés ugyanúgy megvan, hogyan kontrollálod a másikat. Tehát neki éreznie kell azt, hogy te kontrollálod a mozgását, a pozíciója nyitott… tehát inkább erre irányul.

- Te mióta aikidozol és melyik fokozaton vagy?

- Jelenleg negyedik dan-os vagyok és húsz éve aikidozom.

- Az elég hosszú idő. Ebből kifolyólag voltál már Japánban is?

- Többször. Míg fiatalabb voltam akkor bentlakó tanítványként, ezt uchi deshinek hívják, három hónapos periódusokban több évben egymás után. Mostanában rövidebb időkre fogok csak elmenni, mert az egyesületben már annyi munka van, hogy nehéz itt hagyni, úgyhogy különleges eseményekre évente-kétévente azóta is kijárok és persze Európában meg itthon is.

- Mikor alapítottad itt Esztergomban a dojot? Egyáltalán miért pont itt?

- Igazából Visegrádról költöztem ide Esztergomba. Mindig is tervben volt, amikor elkezdtem aikidozni, hogy indítok egy csoportot. Ez meg is történt, amikor 1998-ban voltam először Japánban és miután visszajöttem, Visegrádon indítottam egy gyerekcsoportot 1998 őszén. Viszont ott nem laknak sokan, ezért egy dojo megépítése ott nem lett volna reális. Így Esztergomra terelődött a figyelmem, ami elég közel volt. 1999 januárjában kezdtük el itt, de akkor még a sportcsarnokban, tornatermekben. Ez a dojo 2003-ban épült fel és azóta ez a szervezetünk központja. Ezen kívül működnek külsős csoportok is, például Komárom-Esztergom megyében Dorog, Nyergesújfalu, Tát, Csolnok és Pest-megyében Budajenőn és Budaörsön vannak jelenleg csoportunk, tehát több oktatója is van az egyesületnek.

- Mi játszott közre a környezet kialakításában? Szándékosan van ilyen Japán-feelingje vagy mert szereted…?

- Hát szeretem is, és nyilván, ha valaki eljön ide, visszaadja azt az érzést, mintha Japánban lenne.

- Miért választottad az aikidot? Próbáltál már mást is?

- Amikor elkezdtem aikidozni, azzal párhuzamosan kezdtem el az iaido-t és a jōdō-t gyakorolni, de végül abbahagytam és minden időmet az aikidonak szenteltem. Azelőtt harcművészetekkel nem foglalkoztam. Fociztam, úsztam, ilyen jellegű dolgok voltak.

Hogy miért kezdtem aikidozni? Abban az időben, a 90-es évek elején a judo és a karate volt a két legismertebb harcművészet, de egyik sem tetszett igazán. Ha jól emlékszem, akkor jött be Steven Seagal első filmje. Nagyon sokat nem tudtunk róla, még a nevét sem, hogy aikido, de hallottunk valami olyasmit, hogy ez az ellenfél energiáját használja fel, nem feltétlenül az erő alkalmazásáról szól, kisebb is győzedelmeskedhet a nagyobb felett. És szerintem ez volt az inspiráció, amikor elkezdtünk keresgélni, megtudtuk, hogy ez aikido. A baráti társaságban volt valaki, aki aikidozott, lementünk az első edzésre és a következőre már be is iratkoztunk. Ez az egész így kezdődött.

- Amikor fiatalabb voltam, ilyen téren nem volt nagy választási lehetőség, a leginkább ismertebb sportok a karate és a judo voltak. De azt vettem észre, hogy az utóbbi években a keleti harcművészetek, így az aikido is egyre népszerűbbé váltak. Szerinted mi lehet ennek az oka?

- Talán az értékrend, a filozófia, amit közvetítenek ezek az irányzatok. Alapvetően a nyugati kultúra sokkalta dinamikusabb, mint mondjuk a keleti. Viszont ez a mai világban fokozottabban igaz, hiszen rohanó világban élünk. Az embereknek nincs idejük lassan már egymásra, sőt, saját magukra sem. Nagyon stresszes életvitelt folytatnak. Munkába rohannak, haza rohannak, nincs idejük semmire. És igazából ezek az irányzatok adnak valami olyan pluszt, valami olyan életmódot, amely a dinamikát ugyanúgy magába foglalja, mint a nyugalmat és ez tulajdonképpen feltölti őket. Nagyon sokan vannak, aki egy egész napos munka után fáradtan lejönnek, energiájuk már nincs, viszont itt úgy fel tudnak töltődni, hogy teljesen frissen mennek haza. Sokkal nyugodtabban tudnak aludni és másnap frissen tudnak egy új napot kezdeni. Ez szerintem fontos, mert stresszesen, idegesen hazajönni, adott esetben otthon van a család, feleséghez nem úgy tudnak hozzászólni, adott esetben a gyerek idegesíti őket és ez nem egy jó dolog, hiszen nyílván nem a gyerek tehet arról, hogy az apuka vagy anyuka fáradt. Viszont ha csinálnak valami ilyet, akkor visszakapják azt az energiát, ami napközben elment és ez a párkapcsolatokban, családi kapcsolatokban is pozitívan jelentkezik.

- Korábban, amikor érdeklődtem, hogy mi ez a tábor, azt mondtad, hogy a nyár legmelegebb időszakában való edzés. Ez mire jó?

- Ez a legmelegebb nyári időszakban való edzés, ezt a shochugeiko-nak hívják, ennek van egy ellentéte a kangeiko, ami a leghidegebb időszakban van. Ez olyan extrém időjárás, a nagyon meleg vagy a nagyon hideg, ami fokozottabban próbára teszi az embert. A hideg is, ha hideg van, vagy ha nagyon meleg van, igazából ez is egy olyan dolog, ami gyakorlás közben elvonhatja a figyelmedet, tehát sokkal erőteljesebb koncentrációt igényel. Például a hidegben való gyakorlásnál elkezd fázni a lábad vagy akármi, ez elvonhatja a figyelmedet. Tehát pontosan azt segíti, hogy ne a fázással vagy a meleggel foglalkozz, hanem fokozottan tudsz koncentrálni arra, amit épp gyakorolsz. A többi időszakban olyan a hőmérséklet, ami nem annyira extrém, kedvező, így nincs, ami elvonja a figyelmedet. Ehhez hozzájárul még a yagaigeiko, amikor nem a dojoban gyakorlunk, hanem kimegyünk például kavicsos, füves vagy homokos területre, így teljesen más a talaj. Itt egyenes, itt könnyebb mozogni, viszont ott bucka van, kő áll ki, a szemedbe süt a nap, tehát egy csomó olyan dolog van, amire megint csak figyelni kell és ez mind arra irányul, hogy a koncentráció sokkal jobban működjön.

- Végül az utolsó kérdésem: kinek ajánlanád az aikidot?

Mindenkinek. Vannak gyerek, illetve junior edzések,és a felnőtt csoport. A gyerekedzések nálunk meg vannak bontva: vannak a nagyon kicsik 4-5-6 éves korosztály, illetve a 7 évestől a 11-12-ig, utána jön a felnőtt csoport.

A mai világban nagyon nagy stressznek vannak kitéve a gyerekek. Alapvetően az oktatásunk abba az irányba megy, hogy már legtöbbször ovis korban elkezdik a top menedzser-képzést. Tehát már akkor ki akarnak hozni olyanokat a gyerekekből, ami életkoruknak megfelelően agyrém. Iszonyatosan le vannak terhelve, rengeteg felesleges dolgot tanulnak az iskolában. Viszont a gyereknek ahhoz, hogy az idegrendszer stb. kifejlődjön, bizonyos dolgokra van szüksége, ilyen például a rengeteg mozgás. Szüksége van arra a gyereknek, hogy napi 1-2 órát ordítva rohangáljon. Tehát különböző képességek kifejlődéséhez elengedhetetlen. Viszont nagyon rossz dolog, hogy nagyon sok szülő, illetve nagyon sok egyesület kifejezetten versenyzésre neveli őket 13 éves kor alatt is. Ennek nagy hátránya az, hogy a gyerek nem tudja feldolgozni azt a helyzetet, amikor adott esetben ő veszít, a másik pedig nyer. A probléma az, hogy a gyerek azt látja, hogy „én ugyanennyi edzésre járok, én ugyanazokat a dolgokat megcsinálom, de csak 2., 3. vagy 4. vagyok ahhoz képest, míg a másik mindig 1.”. És ez benne egy törést jelent. Pszichológusok rengeteg ilyen gyerkőcöt kezelnek, akik nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, egyszerűen nem tudják feldolgozni. Tizenhároméves kor alatt versenysportra beíratni gyerekeket nem lenne szabad. Olyan szabadidős mozgásokat kell keresni, ezt szakemberek ajánlják, ilyen pl. az aikido is, amiben nincs verseny, tehát kifejezetten csak a mozgásra irányul a gyakorlás, a mozgáskoordináció fejlesztésére, a közösségérzet fejlesztésére, egymásra való odafigyelésre, tehát olyan értékek átadására, amely a felnőtté válás felé kifejezetten jó hatással van rájuk. Ilyen alapvetően az aikido is.

A gyerekeknek ez mindenképpen hasznos lenne.

A versenysportnál a legügyesebbeket fogják kiválasztani. Azok már eleve ki fognak esni, akik ügyetlenebbek, tehát nem olyan jó a mozgásuk. De lehet, hogy ezzel egy olyan törés lesz a gyerekben, hogy soha semmilyen más mozgás felé nem fog fordulni, mert azt erősíti benne, hogy ő béna. Elveszik a kedvét. Például az aikidoban is, az edzés során vannak ügyes gyerekek, vannak ügyetlenebbek, vannak, akik szeleburdibbak, vannak, akik visszahúzódóbbak, viszont mindegyik együtt és jó érzéssel tud gyakorolni saját képességeinek megfelelően. Elindul egy szintről és ahhoz rakja hozzá a dolgait. Nincs egyik gyerekben sem az érzés, hogy ő ügyesebb én meg ügyetlenebb vagyok. Tehát mindenki teljes erőbedobással és jó érzéssel tud gyakorolni, és amikor elmennek haza mindegyik azt tudja mondai, hogy hú ez az edzés milyen jó volt.

Hangos kiáltások, fakardok csattanása - az edzés második része már javában folyt, mire végeztünk az interjúval. Ekkorra már éreztem a tompa fájdalmat a lábaimban, de az edzés tényleg megérte az áldozatot. Visszavettem a ruháimat, majd újra a verandán állva azt a bizonyos feliratot olvasva eldöntöttem, hogy ide még vissza kell térnem...

További képeket itt tekinthet meg.