"Hol a boldogság mostanában?"

Nem rossz tanácsok, de az "ágyban való kibékülés" nekem soha nem működött... A puszi induláskor és érkezéskor megvolt egy jó darabig, azután szépen elmaradt, mert mit tudom én.... De ettől függetlenül szeretjük egymást... Valószínűleg nem csak a fentieken múlik a dolog... :0))

Kedves Holdfény!

A barátság témához én nem sokat tudnék hozzátenni. Márcsak azért sem, mert soha nem volt barátom. Jó ismerősöm igen, még olyan is, aki majdnem barát lett, de egyik se lett azzá... De ettől függetlenül azt mondom, a barátság is kétirányú utca. Adni is kell, meg kapni is, különben nem barátság, hanem úr-szolga viszony... Igen, a te eseted bizonyítja, hogy lehetséges ilyen barátság, de sajnos nekem nem volt részem ilyesmiben...

"Majd én megváltoztatom!"  - írod.
Hát igen, sok nőtárs azt hiszi, létezik ilyesmi.
Nekem eszembe se jut. Mert tudom: A felnőtt ember, akár nő, akár férfi, NEVELHETETLEN!
Csak oktatni (tanítani) lehetséges, nevelni nem.
Az egyéni jellemvonások már kb. 16 éves korra - de legkésőbb 18 - kialakulnak, azokon változtatni EMBER nem tud, csak az ÉLET az, ami változtatást tud valakinek a jellemében hozni.
Jól mondták a régi öregek:
"Majd az ÉLET megváltoztatja, az a legjobb mester!"
Ha kap egy pár "orrost" az élettől, majd kapcsolni fog, hogy így nem mehet tovább, vagy megváltozik, vagy belebukik!

A "kanálcsörgés" valóban nem tragédia. Csak a lényeg, a "mosolyszünet" alatt se aludjanak külön, mert az vízválasztóvá fajulhat.
Édesmamám két dolgot tartott fontosnak a házaspárok esetében:
Minden elmenetelkor búcsúpuszival váljanak el egymástól, mert sosem lehet tudni, nem éppen az UTOLSÓ volt-e?!:(((
És (ha megoldható) minden nap egymás mellett aludjanak el... S a "jóéjszakát-puszi" ilyenkor is MINDIG ajánlatos ("haragszom rád" esetben is!!!), ugyanazon okból!!!


Helytelen viselkedés elalvás előtt!:(((

Szerintem nem lesz baj, kedves Dmolnár!:)))
Ugyanis egyetértünk. Mert Márai is ERRŐL beszél, ahogyan Te is írod:
'DE "olyan igazi" barátság, amiről Márai ábrándozik, szerintem nagyon kevés van.'

Elég hosszan ír a barátságról a Füveskönyvében, de én nem hoztam ide mindent.
Tehát az is lényeges, amiket hoztam, de amiről TE írsz, az is itt van az írásában:
"Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs RITKÁBB!"

Hát igen... Ezért nem kedvelem "A gyertyák csonkig égnek" c. könyvének ú.n. gyerekkortóli "BARÁT-PÁRJÁT"! Hát miféle barátság az, amelyiket egy NŐ szét tud verni?!:(((
Kimondottan viszolygok ettől a két embertől, különösen a férjtől... Ez aztán az egoista HIÚ ember! De a másik is, mert ő meg áldozatkészségből bukott meg!:(((
Tehát nem voltak se megértők, se türelmesek, de főleg nem voltak ÁLDOZATKÉSZEK!:(((
Utálom ezt a könyvet, de ami érdekes, mégis foglalkoztat, sokszor eszembe jut... Talán ÉN kívánok túl sokat az IGAZI barátoktól?...

Egy biztos!
A két éve elhunyt barátnőm olyan volt nekem, akit elveszítenem számomra felért egy világháborús veszteséggel! :'(
Pedig nem voltunk egy világnézeten, mégis Ő jelentette nekem a BÉKÉT, a melegséget és a FÉNYT az életemben... Nála mindig megnyugodtam, helyreállt a megtépázott, sötétben tapogatódzó lelkem, ha vele megbeszélhettem a gondjaimat.
Ő nem volt olyan beszédes típus, mint én... De olyan csodálatosan tudott figyelni arra, amit panaszoltam neki, ha lelki bajban voltam. Megnyugtatott, pár szavas okos tanácsaival meggyógyított zaklatottságomból, s mindig visszaadta az életkedvemet, amit elveszítve mentem hozzá!:)))
Ilyen barátom több nem lesz, s nem is keresek...

Ajaj... Baj lesz, de azért csak mondom...  Mária butaságot írt. A barátság nem csak adni akar, ez hülyeség, kapni is... Éppen úgy, ahogy a szerelem sem csak vár valamit, anem adni is akar. Persze más a kiindulási alap. A szerelem, legalábbis annak "lángoló" formája egy idő után kihunyhat, és helyébe lép a mély megbecsülés, az együvé tartozás és a szeretet... A barátság meg marad barátság... DE "olyan igazi" barátság, amiről Márai ábrándozik, szerintem nagyon kevés van. Egy barátságban mindkét félnek kapnia kell a másiktól valamit (akárcsak a szerelemben), legfeljebb nem azt, amit a szerelemben. De a barátságban is fontos, a kölcsönös megbecsülés, a segítőkészség, egymás apró hibáinak elnézése és a másik elfogadása... És igen, az az elvárás is, hogy a barátunk, ha épen szükséges, maradjon a barátunk és számíthassunk rá...

Kedves Holdfény!

Magány és egyedüllét. Nos jól fejezted ki magad. Az egyedüllét nem egy tragédia, mert közben alakulhatnak úgy a dolgok, hogy mégsem vagy magányos. Vannak olyanok, akik nem élnek ugyan veled közös háztartásban, de azért kapcsolatban vagy velük... A magány az, amikor a kapcsolat szűnik meg. Még úgy is, hogy esetleg egy háztartásban élsz valakivel, vagy valakikkel. De nincs velük érdemleges kapcsolatod, nem tudod megosztani sem örömedet, se bánatodat... 

Ami a kapcsolatokat illeti, igazad van, megismerni csak lakva lehet egymást, akkor meg már gyakran késő bánat... De azért egy kapcsolatban (ha nem máról holnapra történik a választás) mutatkoznak általában az intő jelek a másik esetleg nemkívánatos jellemvonásairól. Csak hát az a baj, hogy sok esetben (főleg a hölgyek) azt gondolják, hogy "majd én megváltoztatom". Nos, nem fog menni... Ha akaratos, akkor az lesz az összeköltözés, vagy házasság után is, ha féltékenykedős akkor az is marad, sőt, és így tovább...  

De még akkor is, amikor jól ismerik egymást, bizony előfordulhatnak nézeteltérések, ebben is igazad van. Kés és kanál bizony alkalmanként összezördül, de ez nem tragédia, csak akkor, ha túl gyakran zörül össze....

Holdfény egyetrétek Máraivla is Veled is

Kedves Jadzia!

Márai Sándor a "FÜVESKÖNYV"-ében Senecát idézi:
"Aki barát, szeret, de aki szeret, nem mindig barát."
S hozzáfűzi a saját gondolatait:

"Ez a megállapítás több is, mint pontosság, ez már az igazság. 
Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep."

Márai Sándor, a világpolgár

http://www.akademiaklub.hu/vilaghiru-magyarok-a-magyar-tudomanyos-akademia-tagjai-kozott-marai-sandor.html

Kedves Dmolnár és Jadzia !
Igazatok van, de csak elméletileg.
Én úgy gondolom, mindenki CSAKIS AKKOR tudja meg, mi a különbség az ideális párkapcsolat, és a nehézségekkel teli párkapcsolat között, ha belekerül... Azaz a gyakorlatban!
Dönteni nem könnyű...
Választani a magány vagy egyedüllét, valamint a társas,  bár nem éppen felhőtlen kapcsolat között.
"Nincs ebéd kanálcsörgés nélkül!" - tartja a népi mondás.
Bölcs nagyanyám sokszor emlegette (kétszer volt férjnél):
"Rossz a rosszal, de ROSSZABB a rossz nélkül!":(((

Kérdésem Dmolnárhoz:
TE mi különbséget látsz a magány és az egyedüllét között?!
Én pl. EGYEDÜL éltem özvegyen 9 évig, de nem éreztem magam magányosnak a tanítási munkám miatt.
De mikor az ELSŐ karácsonyon EGYEDÜL álltam a fa alatt, akkor szakadt rám az érzés, amit Tóth Árpád érezhetett egykor:

Tóth Árpád

MEDDŐ ÓRÁN

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
..............

Akkor úgy éreztem, jó lett volna, ha szólnom lehetett volna valakihez, hogy már megint csak veszekedés  volt a fa felállításáva!:'(

Kapgan Dinc fotó

Tökéletesen igazad van.természetes hogy a párkapcsolatban alkalmazkodni kell elfogadni a másik kívánságait de csak egy baizonys határig. Ha az már azzal jár ,hogy az egyik fél feladja az egyéniségét a szabad gondolkodását és beletörődve a másiknak veti alá magát, az nagy hiba, mert boldogtalanná válik. idős korban ez még nehezebb , egy idős ember alkalmazkodni a másikhoz, annak rigolyáihoz nehezen tud, sok esetben hatalmas önfegyelemmel lemondások árán

Kedves Holdfény!

Természetesen a párkapcsolatokban is működik a dolog, sőt, alkalmanként ott működik igazán. Hiszen általában (ez a szerencsésebb eset is) mindkét fél alkalmazkodik a másikhoz, azaz egyéniségének egy darabját feladja...  Ha zaonban ez is túlzásokba esik, azaz csak az egyik fél ad fel, a másik csak úgymond követel... Ebben az esetben némileg az egyik fél "szolga" állapotba kerül, ami károsan hat a kapcsolatra.. Tudom, a magánytól való félelem, pontosabban nem is a magánytól, hanem az egyedülléttől való félelem, nagyon nagy erő.  

Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy TELJESEN igazad van, de ez így nem lenne pontos!
Ugyanis szerintem az egyéniség feladása nem csak az általad említett vallási és politikai okokból történhet, hanem közrejátszhat a PÁRKAPCSOLATOKBAN is. 
Vannak helyzetek, mikor valaki bármire képes, csak szakításra ne kerüljön sor!
Mert akkor két dolog között választhat:
Jön az életrövidítő MAGÁNYOSSÁG, vagy igen, feladja az egyéniségét, és megpróbál megfelelni a partner általi ideálnak. Harmadik út is van, de azt inkább hagyjuk!:'(
Ez különösen bizonyos életkorokban jelent húsbavágó problémát:
Fiatal (tinédzser) korban, mikor dönteni kell a párválasztásban, de sokkal súlyosabb az eset idős korban, ha valaki egyedül marad, mert akkor már nehezebb az alkalmazkodás, az önmaga feladása tűnik még mindig a legegyszerűbbnek.
Ez persze gyakoribb nőknél (főleg gyengébb idegrendszerűeknél), mint férfiaknál.

Nem tudok pozitívabb képet elképzelni, mint mikor egy sok évet együtt megélt idős pár még mindig kéz a kézben sétál az őszi napsütésben:


Tudom, TE ezt nem megfelelni akarásnak neveznéd inkább, hanem "megalkuvásnak", főleg ha fennforog, hogy anyagiak vannak a háttérben, de ez sem biztos, hogy igaz. Ahány helyzet, annyi féle ok lehetséges.

Így közeledve a nyolcvanhoz, mindig nagyon örülök, ha fiatal korom óta ismerős, de rég nem látott házaspárral találkozom.
Ilyenkor mindig nagy örömmel üdvözlöm őket, és magamban elégedetten nyugtázom: Hála a SORS kezének, még ŐK is megvannak, és a fő: EGYÜTT!:)))

A "megfelelni akarás" nem önmagunk feladása, legalábbis nem teljes mértében, hanem egy bizonyos területen alkalmazkodás a többséghez, vagy az elfogadott normákhoz. Persze ha ezt valaki túlzásba viszi, az valóban eljuthat az egyéniség feladásához is. Lásd például a vallási, vagy politikai fanatikusokat, akik egész egyszerúen azonosulnak minden tekintetben a "vezér" által hirdetett dolgokkal, akár jó, akár hibás lépésekre vezeti őket...

Hát igen... A "megfelelni akarás" önmagunk feladását" jelenti... 
A toleranciát sokan összekeverik a megalkuvással!:(((

Hát bizony ez így igaz. Azért azt csendben hozzátenné, hogy mindanyiunkban motoszkál egy "megfelelni a többieknek" érzés, mert hiszen ettől tudunk (részben) társadalmat alkotni...