Talán el sem hisszük, hogy innen ered minden bajunk. Pedig igy van. A snobizmus két év előtti divat, de ezt a divatot mi már régebben kultiváltuk. Hogy félre ne értsük, snobok mindig voltak, de snob-divatot mi előbb űztük. Hogy mi az a snobizmus ? Ezt mindenki ismeri. Hogy mi erről beszélünk, már maga ez is snobizmus. Olyan szó ez, ez, mely álöltözetben jár. Ki igy, ki amúgy értelmezi. Az öltözet mögött — inkább a maskara mögött — mindig ugyanaz van.

Öt évvel ezelőtt az volt a jelszó, hogy Esztergom fürdőváros. Nagyszerű programmot dolgoztunk ki, fényes jövőt rajzoltunk magunknak és beleringattuk magunkat abba a hitbe, hogy ezzel városmegváltást vívunk ki. Fürdővárost akartunk és nem láttuk azt, hogy még a krumplitermelésünk se jó, vízvezetéket építettünk, pedig még konyhakertészetünket se tudtuk öntözni. Keramitot raktunk le és nem tudtuk — mondjuk meg őszintén — szitkozódás nélkül felmenni a várba.

De ez mind semmi. Mi igazi snobok akartunk lenni. Egy napon kimondták, hogy egész gazdálkodásunk rossz. Hogy lehetünk olyan maradiak, hogy szőlőműveléssel is foglalkozunk?! Ki kell vágni a szőlő tőkéket, úgy sem érik meg a fáradságot és nem hoznak annyi jövedelmet, mint ameny nyit belefektetünk — mondták. Földiepret, vagy málnát a helyükre — volt a jelszó. Jó ideig tartotta magát ez a délibáboskodás, de ez sem elégített ki bennünket. Egyszerre csak új jelszó röppent fel az esztergom közélet egére: iskolaváros legyünk. Megkezdődött az iskolaépítkezés. A vároldalban a tanítóképző nőtt ki, mely egy művészszakember véleménye szerint nem sikerült alkotás. Azután kimondták azt, hogy a Deák-utcai iskola nem jó az eleminek — megépítették a Sz. Imre-utcában az új iskolát és a Deák-utcába beköltöztették a reáliskolát. Ami nem volt jó az elemi iskolának, jó kellett, hogy legyen a reáliskolának. Hát mi ez? Az elemi iskolával pedig úgy jártunk, mint valamikor a Szent Anna-zárda épülettel. Az építész elkészítette a tervet, az épület el is készült és akkor jöttek rá, hogy nem lehet fölmenni;az emeletre, mert elfelejtették megépíteni a lépcsőházat. Az elemi iskolánál az udvart felejtették el.

A fürdő és iskolavárost később egy szóba foglalták: Budapest Badenje. Azaz, hogy idegenforgalom. Megalakult az idegenforgalmi bizottság: szobrot állítottunk képzeletben Lueger bécsi polgármesternek, ankéteket tartottunk sorjában — és közben a pesti lapok azt Írták, hogy veszett kutyák garázdálkodnak itt és hogy a város csődbe került.

Hát most kikötöttünk a politikánál. Sokat kellett nyelnünk. Eddig az idegenforgalom porát — ezután pedig a várospolitika porát. Bizony nagy port vert az fel. Dehát azon már túl vagyunk. Ma már kissé tisztultabb a levegő. Keresztény, szociális és gazdasági programmal indultunk annakidején. Ez a programm odafejlődött, hogy azt mondják: se nem keresztényi, se nem szociális, se nem gazdasági eredmények nincsenek. A programm csak programm. Összekötöttük a programmot a személlyel. A személy hirdette a programmot, nem pedig a programm önmagát. Sokszor ugy is volt, hogy a személy hirdette magáról: hogy ő a programm. Akkor a személyprogramm idejét éltük. Uj jelszó dívott: a programm én vagyok.
Por lepi a programmot.
Feltámadt az ellenzék — valljuk meg —, programm és vezér nélkül. Közben volt elég idő, hogy a szociáldemokraták is megvethették lábukat. Keresztény szociális programm volt a jelszó, de elég alkalom volt arra, hogy a Független Kisgazdák is szervezkedhessenek. A hivatalos irány a Bethlen-rendszer volt, a polgárság körében azonban ellenzéki hangulat hatalmasodott el független kisgazdapárti eszmétől is vezetve, itt-ott radikális eszmék hódítottak, a sajtó hangot keresett, de nem találhatott, külön csoportba került a kereskedő, az iparos, a földmives, személyi harc dúlt, közben a kormánykeréknél más szelek kezdtek járni. Hát hová is megyünk mi ?...

Megjelent: Esztergom és Vidéke 1932. június 16.