Álmodtam egy világot magamnak III.
2011. márc. 22.

<p>Mondjuk, álmomban van gerince az embereknek. Meg az élőlényeknek. Jó, a papucsállatkának meg öBalázsnak ott se nem van ilyen megkeményedett csontos izé a seggétől a kisagyáig, de az is igaz, hogy utóbbi mindkettőjük esetében hiánycikk. Az, hogy egy beteg képviselő méltatlanul, akár politikai okból, akár egyszerű fricskának szánva díszpolgári címet kap, nem a világ vége. Kaptak már oly sokan, oly sokat méltatlanul.Az, hogy beteg emberről rosszat mondani nem hogy nem szokás, de elég okádék dolog is, nem vitás. De nem kezdem el megmagyarázni, inkább elmesélem az álmom.</p>

Alfa hullámaim mélyén a kisváros lakói udvariasan, ámde mégis fölhördültek, amikor díjra egyértelműen méltatlan ember, még ha beteg is, paszományt kapott . A vélemény az mindig vélemény álmomban, ott nincs kafkai közélet, meg lövöldöző, gyerekekkel, felnőttekkel egyaránt méltatlanul bánó,őket minden szarnak elhordó képviselő. Ott jók vannak meg rosszak. Bátrak és gyávák. Okosak és buták. Szeretek aludni. Ott egyébként egy ilyenért minimum négy díjazott felállt volna, és minden hangos puffogás nélkül visszaadta volna a zsebórát. Mivel az értelmiség álmomban is mindig balf@szkodik, így aztán nem is sokan szereztek volna tudomást a tettükről, de ők négyen legalább gondolkodó, tetteik súlyát mérlegelő embernek érezték volna magukat. Úgy meg biztos jobb lett volna. Mindegy, a végén mindig felébredek.