1. Hír

Amikor néhányan a Polgári Esztergomért Egyesületet megalakítottuk, nem gondoltuk, hogy háborúba indulunk. Ha tudtuk volna, biztos nem teszünk semmit. Sem hősök sem mártírok nem akartunk lenni. Az Egyesület létrejöttekor egy dologban voltunk biztosak, valami nincs rendben Esztergomban, és erről beszélni kell. Azt hittük, ha az aktuális ügyek mentén megfogalmazzuk véleményünket, elmondjuk, hogy szerintünk, hogy kéne ezt vagy azt a dolgot helyre tenni, ha elmondjuk, hogy szerintünk, „hol az igazság”, legalább odáig eljutunk, hogy a város vezetői meghallgatnak minket.

Azt gondoltuk az egyenes beszédet meghallják és meghallgatják. Nem voltak felforgató terveink, nem fizettünk le senkit, hogy lépjen ki, álljon be, mondjon le. Anyagokat készítettünk a költségvetéshez, a város szociálpolitikájához, az oktatásügyhöz. Rendezvényt szerveztünk, Vitéz János emlékkonferenciát. A meghívott előadók neves művészettörténészek, építészek voltak. Több, mint százan regisztráltak, az utolsó pillanatban kiderült, hogy nincs Esztergomban egy olyan közintézmény sem, ahol megtarthatjuk ezt a rendezvényt. Semmi politikai aktualitása nem volt a rendezvénynek, csak annyi, hogy mi rendeztük.

Soha nem került sor személyes találkozásra az Egyesület tagjai és a város akkori vezetői között. Egyszer nem kérdezték meg, hogy mi a frász bajunk van? Vagy mit is szeretnénk? Úgy, hogy jó néhányunk telefonszáma mindhárom akkori városvezető telefonjában meg volt, hiszen korábban gyakran beszéltünk egymással. Most is úgy gondolom, ha ez megtörtént volna, ma nem egy állóháborúnak lennénk a tehetetlen megfigyelői. Az Egyesület megalakulása után a város vezetői meg nem hallgattak minket csak a kihallgatásunkat rendelték meg. Kiét így kiét úgy. Nem érdekel a lista. Jobban érdekel, hogy mit érzett a város akkori alpolgármestere (nem a már korábban elhíresült, ha nem a most hírbe hozott), amikor a munkahelyi vezetőmet a másik alpolgármester társaságában először személyesen, majd még két alkalommal telefonon emelt hangon kérdőre vont, hogy miért engedi meg magának a „cég”, hogy engem alkalmaz, nem gondolja-e a vezetőség, hogy az én foglalkoztatásomat, ráadásul ebben a pozícióban át kellene gondolni. Ha engem, ahogy ezt ők akkor sugallták „tetteimért” elbocsátanak, azt hiszem nem bánták volna. (Köszönöm jól vagyok. Azóta is ugyanott dolgozom, ugyanabban a munkakörben) Fő bűnöm az Egyesületi tagságom és az a felforgató magatartás volt, amit a Szent István Gimnáziumban zajló történesek kapcsán, mint megválasztott iskolaszéki elnök tettem. Ez nagyon rossz volt akkor is és most sem szívesen beszélek erről. Nagyon bántott, amikor a mindenkihez eljutó városi újságban megjelent, szép piros keretben, hogy felforgató vagyok és annak az embernek a rokona, aki alaposan gyanúsítható MT házának felgyújtásával. Rossz volt, nem azért, mert zavart az „alaposan gyanúsítható” (minden családban van fekete bárány ráadásul még az is lehet, hogy fehér, vagy szürke), hanem azért, mert nem vagyok a rokona. Sőt nem is ismerjük egymást. Még ezután is, sokáig hittem azt, hogy ez valami félreértés, valamelyik újságíró a folyosón futtában félre hallott valamit és nem nézett utána. Mások azt mondták, hogy ez egy technika, ma már hiszek nekik. (Sajtóper megnyerve)

Ezek rossz történetek, rosszak, mert kivédhetetlenek. Rosszak, mert a gyerekeinknek állandóan magyarázni kellett, mert tudom, hogy féltettek és féltek. És ez tényleg nem túlzás.

Az Egyesület minden erejét (amiből egyébként sem volt túl sok) egy idő után a védekezés foglalta le. Az eseményeket nem mi irányítottuk.

Nem akartunk és nem is akarunk hősök lenni.

Esztergom 2011. február 07.

Morva Emília