1. Hír

Adventi hangversenyen voltam az István gimnáziumban.

A műsor jó, a szereplők, mint régen becsülettel helytálltak. Az énekkar, ha kisebb létszámú is, tisztán, szépen énekelt! Tetszett!

Mégis! Más volt ez az este, mint a régi Istvános Adventi hangversenyek. Valahogy hiányzott belőle a melegség, az a jó érzés, ami átjárta az embert, ha azokon a hangversenyeken részt vett! Kevesebben is voltunk. Úgy látszik el kell fogadni, hogy ami elmúlt, elmúlt, és megváltozott minden! Sajnos nem előnyére!

Ki okozta mindezt? Tudjuk pontosan, név szerint! Egy alacsony képzettségű és lelkiekben „kietlen" ember, a város POLGÁRMESTERE!

Nagyon nagy, talán felmérhetetlen károkat okozott ez az ember, sok-sok diáknak, azok szüleinek, tanárainak!

Most amikor a békesség ünnepére készülünk, amely minden jóakaratú ember reményét és a jövőbe vetett hitét élteti, vajon milyen érzések töltik el a polgármester lelkét?

Milyen érzések lehetnek az ő belső világát mozgató lelkében?

Nem irigylem, sőt meglehetősen szánalmas az, amit feltételezni tudok.

Eszébe jut-e az a sok-sok hazug rágalom, amellyel mérgezte a vele kényszerűen kapcsolatban lévők életét?

Vajon kik, és hányan gondolnak egy bosszúálló akarnokra jó szívvel? Nem lehetnek sokan! Talán senki sincs, aki örömmel fordulhat felé, mert nincs, akit így vagy úgy távolra nem űzött magától, szánalmas viselkedésével!

Ki gondol rá? Talán azért vannak ilyenek is, mert hitük vagy egzisztenciájuk féltése erre indítja őket.

No, de hogyan lehet jó szívvel gondolni valakire, akit nem a hasznos és értelmes gondolatok vezetnek, hanem a kicsinyes bosszú, amelyet egy hatalmi mámor okozta gőg vált ki?

Szánni való a polgármester így karácsony felé közeledve!

Minek örülhet ez az ember? Mi az, amit hátsó gondolatok nélkül, őszintén kaphatna? Létezik ilyen „ajándék" számára? Ki az, aki egy hatalmi elvakultságban élő emberhez őszinte gondolatokkal, érzésekkel közeledhet?

Örömet ád neki, ha az általa megalázni próbált emberek sorsába, károkat okozva belekotor? Szegényes belső életétől vezettetve.

Örömet okoz számára, hogy félnek tőle? Hiszen nem igen tiszteli őt senki, inkább csak hatalma van, semmint tekintélye!

Milyen nagymértékben vágyhat ez az ember arra, hogy tekintélye legyen! Mennyire szeretné, ha felnéznének rá! Mennyire vágyhat ezekre a lelke mélyén. Igen, valószínű, hogy ezért szánni való ember ő, mert ezeket nem kaphatja meg! Nem, mert ő maga sem képes őszintén adni másoknak semmit!

Tönkretette már ő sok-sok értelmes és jól dolgozó ember napjait, vagy hónapjait! Esetleg éveit is! Ezek a kártételek elmúlnak! Elmúlnak akkor is, ha jelenleg fájnak, dühödten fájnak! Elmúlnak, mert akik elszenvedték e bosszúálló ember tetteit, nem lelketlen, hanem többségében, másokat tisztelő emberek!

A polgármesternek meg, marad az a percnyi kaján „öröm", amit a hatalmi mámor pillanatnyi időre adni tud!

Minek örül a polgármester? Annak, hogy eszébe jut mennyit tudott ártani másoknak?

Mi az öröme? Az, amikor eszébe jut, milyen galád módon hazudik, amikor tisztességes emberektől kapott érdemi kérdésekre, válaszolgat, vagy nem válaszolgat?

Tetszik neki, hogy adott szavát, ígéreteit megtagadva építgeti a magányosságához vezető hatalmát?

Sivár lehet az ünnep olyanoknak, akik másoknak károkat okozva tudnak csak „örülni"!

Karácsony van, az emberi természet melegségre vágyik és szeretetre! Adottság ez, mely nem nélkülözhető!

Vesztes ember az, aki ezt az adottságot ellöki magától, bármilyen pillanatnyi mámorért!

Szép dolog az advent, még a magamfajta nem istenhívőnek is, mint amilyen én vagyok.

Szép dolog és felemelő az a melegség és emberség, amelyet ilyentájt megélhet az, aki az erre kapott képességét meg tudja tartani! Mi vagyunk többen!

Szerencsénkre!