1. Hír

A tegnapi Leonard Cohen koncert (fantasztikus volt!) és a mai elkeserítő tanévnyitó utáni hangulatban írom ezt, talán érzelgősen, elnézést kérek a személyes vonatkozásokért, aki hosszúnak látja, ugorja át:

Nincs szerencsénk az iskolákkal. Az első általánosban a tanító néninek volt pár kedvence ( buzgó szülők gyerekei) és voltak a többiek, a lányom az utóbbiakhoz tartozott. Másodikban, egy iskolai délutáni karácsonyi készülődés után a tanító néni egyedül hagyta az épületben a takarítónővel, azért, mert a férje korábban jött érte. Decemberben fél ötkor már sötét van. Ekkor mentem érte, a gyerek félelmében zokogott a földszinten, a takarítónő az emeleten dolgozott, így voltak ketten az egész nagy épületben. Utána fél évig minden reggel meg kellett beszélnünk, ki és pontosan hány órakor megy érte az iskolába. Tanév végén költöztünk, másik iskolába került. 4 évig járt oda, nem fogadták be soha. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a lányommal nincs semmi baj: jó tanuló, jó magaviseletű, nincs feltűnési viszketegsége, de nem is kórosan visszahúzódó, szóval normális. Mikuláskor minden gyerek adott egy másik gyereknek ajándékot, egyedül neki nem hoztak, mert ő új volt . El tudjátok képzelni, mit jelent ez egy 9 évesnek? A tanítónőről annyit, hogy nem volt a helyzet magaslatán az eset kezelésekor sem, meg egyébként sem. Felső tagozatban pedig az osztály már inkább gladiátorképzőre hasonlított, mint osztályra.

Ezek után elmondhatatlanul boldog volt, amikor megkaptuk az istvános értesítőt a felvételről. Az elmúlt tanévben harmóniát éreztem körülötte, osztálytársakkal, tanárokkal jó volt a viszonya, nagyon büszke volt istvános mivoltára. Még azok az osztálytársak is, akik vele együtt jöttek a "gladiátorképzőből" és ott korántsem a "példás" magaviseletűek közé tartoztak, az istvános környezetben megtanultak viselkedni. Az, hogy a fiúk előre engedik, nem szorítják le a busz lépcsőjéről, hogy a rendezvényeken mindenki maga elé engedi az első sorokba, hogy lásson, mert alacsony, ezek a természetes dolgok a lányom számára az általános iskola után nagy élményt jelentettek.

Az elbocsátott tanárok közül ketten tanították. Egyikőjüket sem ismerem személyesen, mert a gyerekkel soha semmilyen gond nem volt az egy év alatt, így csak az ő szűrőjén keresztül ismerem őket. Sitkuné Fülöp Orsolyáról (testnevelés) nem hallottam mást otthon, csak jót. Olyanokat, amelyekből arra következtetek, hogy kiválóan tud bánni az érzékeny kiskamasz és kamasz lányokkal, akiknek koruknál fogva minden bajuk van magukkal, testükkel, kinézetükkel, képességeikkel és ez fokozottan szokott jelentkezni a testnevelés órákon. Gyöngyös Péterről rögtön a gólyatábor után tudtam, hogy a helyén van. Lányom mesélte, hogy a táborban eligazította őket, hogyan kell megjelenni az évnyitón. Az a fél mondata, hogy "fiúknak fehér ing - ing betűrve" számomra mélységes gyerek-ismeretről tanúskodott. Szigorú volt, de sok-sok humorral megáldott, ami nagyon fontos a gyerekeknek. Azt mondja a lányom, ma bejött hozzájuk és mennyire megörültek neki, nekem meg könnybe lábadt a szemem.

A lányom az elbocsátások híre óta nem igazán akar beszélni az iskoláról. Amikor pár éve elütötték a kutyánkat, ugyanígy reagált. Tudom, hogy most is gyászol. Gyászolja az álmait, amiket ezek (a kivégzők) elvettek tőle, a megszeretett légkört, a tanárokat, akikhez ragaszkodni tudott, az ISTVÁNOS érzést és tudatot.

Ezekkel (a kivégzőkkel és a mögöttük állókkal) kapcsolatban nem tudom az "Urak/Asszony" szavakat használni, úgyhogy:

Képviselők! Önök nem egyszerűen egy iskola megszüntetése felé vezető utat olajozták meg ezzel a szégyenletes lépésükkel. Önök sáros bakanccsal gázoltak bele a gyerekek lelkébe. Önök széttaposták a gyerekek álmait. S az, aki gyerekekkel szemben követ el bűnt, kétszeresen vétkezik.

Mindazzal , amit az Istvánnal tettek az elmúlt két évben, a saját identitásuk legtöbbre tartott attribútumát, a Szent Miklós Alapot tették zárójelbe.

A lányom ma elkeseredetten azt mondta: ez már nem az István, ez kurnászgimnázium. Azt hiszem, MOST kellene leginkább pszichológus az Istvánba.

Ederlezi