|
A mai ünnepen Szűz Mária mennybevételét, Főszékesegyházunk búcsúnapját ünnepeljük. A „mennybevétel” szó pontosan jelzi a Katolikus Egyház hitét. Krisztus esetében mennybemenetelről beszélünk, hiszen ő, mint Istenember vállalta a halált, de egyben Úr volt élet és halál fölött. Így beszélt a saját életéről: „Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy visszavegyem” (Jn 10,18). Mi viszont az életünket teljes egészében kapjuk, ajándékul kapjuk Istentől. És még inkább saját erőnkből soha ki nem érdemelhető ajándékként kapjuk a feltámadást és az örök életet. „Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott” – énekli a keleti Egyház a húsvéti liturgiában. Szűz Mária, a kegyelemmel teljes, a kegyelemmel elhalmozott, akit Isten eleve megajándékozott azzal, hogy az áteredő bűn nélkül jöhetett a világra. Ugyanígy ajándékul kapta egy szenvedéssel telt, de az Isten iránti engedelmességben tökéletes élet után a mennyei boldogságot is.
De a mai ünnep nemcsak arról szól, hogy Mária az üdvözült szentek seregéhez tartozik, sőt ő Mindenszentek Királynéja, hanem hogy ő – Szent Fiához hasonlóan – már földi élete végén, már testben is részesült az örök dicsőségben. Mária mennybevétele tehát felfelé irányítja tekintetünket. Felfelé nem a szó egyszerű, fizikai értelmében, hanem felfelé az evilági életet meghaladó létrend titokzatos magassága irányában. Quae sursum sunt quaerite – olvassuk Székesegyházunk Duna felőli homlokzatán. „Az odafent valókat keressétek, ahol Krisztus ül az Atya jobbján” – írja Szent Pál apostol (Kol 3,1). Krisztus föltámadása valóságával és energiájával magával ragad minket is, itt, a Földön járó embereket. Ha ő emberi testét már egy megdicsőült állapotban ragyogtatja fel, ahol „nincs többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradtság” (Jel 21,4), akkor ezzel a mi jövőnk útját is kijelölte. Maga kérte az Atyától, mégpedig isteni tekintéllyel: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet” (Jn 17,24).
Szűz Mária testestül való mennybevételét dogmaként XII. Piusz hirdette ki. De ez a tanítás nem új, hanem nagyon is ősi, visszanyúlik az ókeresztény kor évszázadaira. A magyar kereszténység szintén ősidők óta hiszi és vallja Szűz Mária test szerinti mennybevételét. Az ősi hívő meggyőződés pedig, amit maga az Egyház is elfogad, valódi forrása hitünknek. A katolikus emberek hívő érzéke, a híres sensus fidelium a hitből fakadó érzék mindaz iránt, ami ezt a hitet érinti. Ez az érzék még bizonyos fajta ösztönös megítéléseket is lehetővé tesz a hit tartalmát illetően, ám a szó szoros értelmében nem ösztönről van itt szó, hanem a megismerésnek egy különös módjáról. Hiszen a hívő érzék által felkínált ismeretek nem fogalmi levezetések eredményei, hanem inkább a konkrét tapasztalatból fakadnak, olyan tapasztalatból, amely szerzett ismereteken és hiteles élményeken alapul[1]. Ám a hit fénye, s a bennünk működő Szentlélek a gondolati és érzelmi egység ívét építi fel a hívő ember és a hit tárgya között. Így tehát - Aquinoi Szent Tamás szerint[2] – természetünk rokonná válik a hit dolgaival. Ez teszi lehetővé a helyes ítélőképességet is ezekben a kérdésekben. Természetesen az Egyház végérvényes és meghatározó ítélete nem csupán néhány hívő ember véleménye, de a hitbeli érzék alkotja azt a közeget, azt a környezetet, amelyben a Tanítóhivatal is működik, és amelynek hátteréből emelkedik ki egy-egy tévedhetetlen hittani meghatározás. Mármost a régi magyar teológusok szintén részesei voltak az akkori katolikus közösség hívő meggyőződésének. Laskai Osvát például, a Mohács előtti idők nagy magyar hitszónoka és teológusa Szűz Mária dicsőséges mennybevételéről gyönyörű beszédekben értekezik. Többek között ezt mondja: „Nem kételkedhetünk Szűz Mária ’testestül-lelkestül való mennybevétele felől’, mégpedig a szentek tekintélye alapján, a tudósok érvei alapján és a kinyilatkoztatások fényében”[3]. A barokk korban azután sokan ismétlik és részletezik ezt a tanítást. Hogy csak egyet említsek, aki földrajzilag is igen közel áll hozzánk, Alexovics Vazul pálos rendi szerzetes a Mennybe Felvett Szűzanyának szentelt Pesti Főplébániatemplomban tartott egyik beszédében a XVIII. század végén ezt mondja: Szent Ágoston szerint „Mária teste Krisztus teste. Ez abból származott. Amaz ezzel legszorosban öszve vagyon csatolva. Ha tehát Mária teste a föld gyomrában rothadna, Krisztus teste rothadna. S nem volna ez gyalázatjára az Isten Fiának?”[4].
Szűz Mária testestül való mennybevételének hite mai életünk számára is erő és bizalom forrása. Más értelme, más rendeltetése van a mi testünknek is, mint csupán az, hogy itt, a Földön kellemesen érezzük magunkat. Aki a pillanatnyi jó közérzetnél nagyobb célt nem ismer, az nem tudja értékelni a múltat, nem tud felelősen figyelni a jövőre, a másik emberre, a közösségre. Végül pedig az értéktelenség és értelmetlenség érzése kerítheti hatalmába. Csodálatos teremtmény az ember. Olyan lény, akinek a mostani pillanatban is a legnagyobb boldogságot az jelenti, ha életének, tetteinek, örömeinek és gondjainak a pillanaton túli értékét és értelmét is meglátja. Ennek az öröme sokkal nagyobb, mint az evés-ivás bősége. „Szívembe nagyobb örömet öntöttél, mint azoknak, akik dúskálnak búzában meg borban!” (Zsolt 4,7) – így olvassuk a 4. zsoltárban. A mai evangéliumban pedig Szűz Mária hálaénekében ezt mondja: „Az éhezőket elhalmozta minden jóval, de a gazdagokat elküldte üres kézzel. Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint atyáinknak megígérte” (Lk 1,53-55). Minden földi sikernél, minden anyagi jólétnél többet ér tudni azt, hogy Isten ígéretének hordozói vagyunk, hogy Isten szeretetének üdvözítő műve itt működik a történelemben, és hogy célunk és igazi otthonunk az örök boldogság, amelyben testünknek is része lesz. Ez a hit éltet és erősít minden nehézség között. Isten gondviselő jósága pedig sohasem hagy magunkra minket.
Boldogságos Szűz Mária, mennyekbe felvett Királyné, Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk!
Ámen
|
