1. Hír

Példátlan, történelmi, egyedi stb. lehetőség adódhat a jobboldal számára, már ha tud vele élni. Ám ennél sokkal fontosabb, hogy felelőssége óriási; és ez nem pusztán a gazdaság rendbetételére, és a törvényesség helyreállítására vonatkozik, melyek evidenciák. A lényegi és hosszútávon fontos kérdés az, képes-e az elkövetkezendő években kormányzó jobboldali rezsim a magyar politikai közösség kereteinek megteremtésére.

Az ideológiák alkonya?

Az ideológiák akkor bukkantak fel és értek el sikereket, amikor a vallásos világmagyarázatok elveszítették erejüket. A modernség beköszöntével a vallásoknak a világ problémáira adott válaszai már nem voltak elégségesek, így újszerű, más magyarázatokhoz és megoldásokhoz folyamodtak helyettük. Világossá kell tenni, hogy az ideológiáknak van vonzási képességük, ami erősségnek számít. Ám ehhez az erősséghez páratlan gyengeség is társul. Míg a vallásnak - e sorok írója mélységesen Nyugat-soviniszta, így elsősorban a keresztény vallásra gondol - átfogó világnézete van, addig az ideológiáknak ilyen sosem lehet. Ám ugyanígy igaz, hogy míg a vallásos magyarázatok átfogóak, kimerítőek, és tételei a minket körülvevő világra mint olyanra érvényesek, addig bizonyos egyedi, nehéz helyzetekben nem adnak rögtön kielégítő választ. A vallás türelemre, engedelmességre int, az ideológiák viszont bizonyos aktuális problémákra azonnali megoldásokat kínálnak. De hosszú távon már nem képesek ilyesmire. A szekularizált Európa inkább utóbbiakat, az ideológiákat választotta. Tegyük hozzá, ez meg is pecsételte sorsát az utóbbi kétszáz évben.

Az ideológiák hatásos mivolta azonban látszat: amint az a probléma, amelyre az adott ideológia válaszul megszületett, eltűnik, az ideológia tételei is érvényüket veszítik. Ám ennél is fontosabb, hogy szűk magyarázási potenciáljuk miatt valószínűleg egyáltalán nem is adnak jó választ (Tocqueville „tiszta, de hamis eszmékre" vonatkozó kitétele érvényes ezekre), illetve az ideológiák egy vagy több elvének mindig, minden körülmények között való kierőszakolása káros, és teljesen ellentétes egy helyesen értelmezett pluralizmussal.

Mindezek ellenére nem osztom azok nézeteit, akik szerint az ideológiák kora lejárt: amíg a vallás gyenge, és nincsenek alternatív magyarázatok, addig a tömegek mindig is egyik ideológiától a másikig fognak vándorolni. Ez azonban nem lehet ok arra, hogy mi is elkötelezzük magunkat valamely ideológia mellett. A konzervatívok jellemzően nem állhatják az ideológiákat. De nevezzük magunkat, aminek csak akarjuk - a lényeg nem ez. A fontos az, hogy képesek vagyunk-e az ideologikus politizálással szemben valamilyen alternatívát felmutatni. Olyat, mely egyrészt odafigyel az akut problémákra, ugyanakkor képes megalkotni azt a vázat, amelyre a többszörösen felszámolt és majdan megvalósítandó magyar politikai közösség épülhet.

A posztkommunizmus és a posztkommunista liberalizmus után (?)

Felvethető, hogy a magyar politika valóságának jellemzésére az „ideologikus" megjelölés talán nem megfelelő - és ebben az állításban van is igazság. A magyar politikai erők valóban „pragmatikusak", ám a szó legrosszabb értelmében. A posztkommunista és a posztkommunista-liberális szótárban a „gyakorlatias", „pragmatikus" stb. leginkább „gátlástalanságot" jelöl, illetve a posztkommunizmus nyelvéhez és eszközeihez illeszkedő machiavellista hatalmi politikát. A posztkommunista hatalomgyakorlás öncélú: célja pedig saját hatalmának fenntartása. Ám mindemellett ne felejtsük el azt sem, hogy a Machtpolitik-ot szinte mindig valamilyen ideológiai mázzal öntötték le: egészen új színárnyalatot kaptak a „kapitalizmus", „piac", „öngondoskodás" fogalmai, és noha ezek jogosan kedvelt fogalmak másutt, sokan ugyanilyen joggal utasítják el ezeket idehaza. Ha van szellemi teljesítménye az elmúlt évek kormányzásának, akkor ez minden bizonnyal az, hogy a posztkommunista, ideológiába csomagolt politikájukkal alapvetően kedves és kedvelhető fogalmakat teljesen lejárattak. Ahogy azt G. Fodor Gábor helyesen leírta, a kormányzó erők ma is a történetfilozófiai paradigmában képesek csak gondolkodni, annak minden komponensével együtt: haladás, reform stb. A mostanában különféle nevekkel illetett technokrata gnoszticizmus (korábban: SZDSZ, most: MDF) szintén e paradigmán belül helyezkedik el.

Ám ha az ideológia nem, akkor mi lehet az alternatívája a (poszt)kommunista hatalmi politikának? Erre a válasz az, hogy nincs más út, mint Magyarország és Európa lánctalpak és ideológiai megszállottak által tiport hagyományainak és múltjának újrafelfedezése. Akik ideológiákra szomjaznak, azoknak e válasz nem lesz kielégítő, mert nem old meg mindent rögtön, nem felel meg a clare et distancte elvének. Ilyet azonban nem is ígért senki. Ráadásul a hagyomány sugalmazásai és a múlt újrafelfedezése biztos, hogy nem is fog mindenkinek megfelelni. Márpedig Magyarország és Európa, illetve a nagybetűs „Nyugat" ereje a múltjában rejlik. Nincs más forrás, amiből a megújulás lehetséges, csakis ez. A jövőbebambuló, álmodozó ideológiák kaptak lehetőséget a bizonyításra, és eddig egytől egyig elbuktak. Csak a „múlt", Magyarország és a neki otthont adó Európa politikai és erkölcsi hagyománya az, amelynek révén egyáltalán a kérdések megfogalmazhatóak - a politikai közösség mibenlétére, a jó politikai rendre és hasonlókra vonatkozóan. A kérdések nélkül nincsenek válaszok, és a fontos kérdések feltétele nélkül nincs sem megújulás, sem javulás.

Maga a környezet azért is elsőrendű, mert szükséges eloszlatnunk néhány - ugyancsak ideologikus - téveszmét. Európa sajátos (és gazdag) hagyománya az eredője annak, amik vagyunk, illetve amik lehetünk. Ez egyben azt is jelenti, hogy Európa kultúrája (a hasonlóságokon és az érdekazonosságon túl) eltér Amerikáétól, illetve a kontinens kultúrája az angolszásztól. Az angolszász politikai kultúra ugyanis pragmatikus (nem a fenti, posztkommunista értelemben!), azaz erősen gyakorlat-orientált. Ezzel szemben a kontinentális Európa a skolasztika hazája, sokkal „elméletibb" vidék - ám ez nem teszi szükségszerűvé azt, hogy ideologikus is legyen! (Az ideológiák elleni reakció - más formában - ugyanúgy megjelent a kontinensen, mint az angolszász világban.) Ez nem jelenti azt, hogy nincs mit tanulnunk az amerikaiaktól, vagy az angolszászoktól. Azt különösen nem, hogy ne lenne közös érték-és érdekvilágunk. Pusztán csak azt jelenti, hogy nekünk saját kultúránkból, hagyományainkból kell kiindulnunk, amennyiben sikeresek akarunk lenni, és fölösleges „importtal" próbálkoznunk. Minden próbálkozás, mely más országok „konzervatív politikáját", berendezkedését kívánja meghonosítani, egyrészt ideológiát kreál, másrészt a születése pillanatában kudarcra van ítélve. Bár más módon, de ugyanúgy a valóságvesztés (Mezei Balázs) hibájába esnének, mint a hazai posztkommunisták.

Autoritás vs. hatalom

Tekintély és a hatalom nem hogy nem azonosak, hanem bizonyos esetekben egymás ellentétei is lehetnek (Nisbet). A Szent Ágoston filozófiájából átemelt képpel azt mondhatjuk, a tekintély uralma a törvény (lex) uralma, míg a hatalomé az akaraté (voluntas). Nisbet úgy véli, míg a középkori Európa az előbbi szerint működött, a modernitás egyszerre gyengítette és rombolta le a tekintélyt, és adott egyre több jelentőséget a hatalomnak. Fontos, hogy ezt a különbséget észben tartsuk: egy, a jó rend létrehozására irányuló jobboldali kormány feladata elsősorban a tekintély erősítése a hatalommal szemben. Ez két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy az államnak is tekintélyként, és nem par excellence hatalomként kell funkcionálnia; másrészt pedig, a tekintély sosem áll meg „egymagában" - csak tekintélyek létezhetnek. A tekintély pluralisztikus, mindig megosztott, szemben a hatalommal, mely ha megszünteti a tekintélyt, monolitikus és centralizációra törekszik. Ezért sem véletlen, hogy a modern korban tapasztalható tekintély-gyengülés együtt járt a politikai hatalom centralizációjával.

Egy jobboldali rezsim felé pedig mindebből a legfontosabb üzenet az, hogy ne a „hatalom", hanem a tekintély megerősítésére törekedjen. A törvény uralmának tekintélyét mindenképpen az államnak kell helyreállítania - ebben nincs vita. Ahogyan örüljünk annak is, hogy „ma már közhely", hogy a Jobbik által felvetett problémák valósak. Nem volt ez mindig így. De a tekintély kényszere számítson elsősorban, és ne pedig a hatalomé! A hatalom kényszere addig tart, amíg intenzív és erőszakos - a tekintély ezzel szemben nem az erőszakra épít. Így a tekintélyek visszaállítása és megerősítése sem történhet felülről vezérelt, abszolutista és bürokratikus módszerekkel.

Kulcsfontosságú ezen elgondolás alapján, hogy a jó rend és a politikai közösség létrejöttéhez a jobboldal ne használjon „rezsimorientált" gondolkodást. A rezsimorientált gondolkodás azon a hallgatólagos (és rossz) előfeltevésen nyugszik, hogy egy ország (mind politikai, mind egyéb) kultúrája pusztán a hatalom eszközével, szándék szerint alakítható, azaz: a rezsim az első, a kultúra csak a második (a rezsimorientált gondolkodás esetében olyan gondolkodókra utalhatunk - változó mértékben - mint Hobbes, Schmitt és egyes straussiánusok). Egyéb fontos tanulságok mellett ennek a gondolkodásnak a kudarcát is ki kell olvasnunk a gyurcsányizmus éveiből (akármilyen „kultúra" is volt az, amit jozefinista módszerekkel kívántak kierőszakolni...).

A rezsim feladata nem más és nem több, mint a törvényes keretek biztosítása ahhoz, hogy a kultúrát maguk a polgárok teremtsék meg. Ehhez szükséges a törvény uralma, és az a szabad tér, amelyben lehetőség nyílik erre: ahol a különböző politikai elvek mellett kiállók vitázhatnak egymással. Nem szabad, hogy a jobboldali rezsim valamiféle „ellen-felvilágosodást" próbáljon meg véghezvinni. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell adott esetben keményen kiállniuk saját gondolataik mellett, csupán azt, hogy ehhez ne a hatalmat akarják felhasználni, és hogy ezt érvekkel tegyék, ellenfeleik tiszteletben tartása mellett - amit természetesen kölcsönös elvárás kell, hogy legyen. A jó kormányzat feladata az, hogy bíróként biztosítsa a törvényt, betartsa és betartassa azt. Ezen túl viszont ne avatkozzon bele a polgárok különféle vállalkozásaiba. Ugyanúgy, ahogy egy jó focimeccs előfeltétele a bíró autoritása, amely megteremti az előfeltételeket a játék szabadságához. A játéktechnika felől való döntés pedig a csapat játékosaira van bízva - képzeljük csak el, mennyire unalmas lenne az a meccs, ahol minden előre fel van fedve, minden lépés ismert. Az a játék nem csak unalmas, de értelmetlen is lenne.

Ha már a magyar jobboldal rendre az „embereket" szokta emlegetni, reméljük, mindezt valóban komolyan is gondolják: vissza kell adni a szubszidiaritás gondolata nyomán az „embereknek", kisközösségeknek azt az autoritást, amitől megfosztották őket. Hogy a családok, a kisközösségek, az egyházak jelentsék elsősorban a tekintélyt, és ne az állam hatalma. E kisközösségeknek együtt, politikai közösséget alkotva kell létrehozniuk a közjót - mely fogalmat szintén vissza kell helyezni az őt megillető helyére.

Tartós politikai közösség és a jó rend csak akkor valósulhat meg, ha nincsenek a négyévente változó politikai rezsim döntéseihez kötve - ezeknek a politikai rezsimtől függetlenül kell létezniük. Fontos, hogy a rezsim ne próbáljon „szubsztantív" átalakításokat véghezvinni (ti. olyanokat, melyek valamilyen eszmény nevében a teljes politikai közösség megváltoztatására törekszik, mint a szocialista vagy liberális politikák esetében). Míg egy jó politikai rezsim önmagában nem tud tartósan jó politikai közösséget létrehozni, addig a jó közösség szolgálhat a jó rezsim előfeltételéül. S bár igaz, hogy a következő (lehetőség szerint jobboldali) kormánynak óriási szerepe és felelőssége van abban, hogy megteremtse az említett kereteket, közben óvakodnia kell a rezsimorientált gondolkodás csábításától.

A cikk a szerző engedélyével került átvételre a konzervatorium.hu portálról.