ÉRTÉK A MÉRTÉK! - mindenfajta művészeti ágból szemelvények
2009. 06. 22. 18:27
Kedves MINDEN ide látogató OLVASÓ!
Ebben a rohanó, agyat és idegeket borzoló világban álljunk meg egy pillanatra!
Csodálkozzunk rá a bennünket körülvevő világra.
Olvassuk el az éppen kezünkbe akadt verset, hallgassuk meg a rádióban éppen felhangzó zenét, nézegessük meg a látóterünkbe került épületet, szobrot, képet...
Ha nyitott szemmel, nyitott füllel, s főleg NYITOTT SZÍVVEL járjuk útjainkat, bizony, meglepően sok szépségre tudunk találni.
Az interneten böngészve is keressük az IGAZI ÉRTÉKEKET, s hozzuk ide mindannyiunk örömére, hogy a 250 éve elhunyt Joseph Haydn-t idézzem:
"A földön oly kevés a boldog és megelégedett ember... Talán a te munkád olyan forrás lesz, amelyből a gondterhelt néhány pillanatra nyugalmat, üdülést merít."
Kívánok jó böngészést, szellemi kikapcsolódást mindenkinek!
Szeretettel Holdfény
Szép gyermekrajzokból:
Részlet az Olvasói Galériából:
Vannak az amatőr festmények között is szépek.
Ez az olaj falfestmény példul nekem nagyon tetszik, bár az alkotója ismeretlen, de pl. anyák napjára szép ajándék lehetne:
https://www.youtube.com/watch?v=AAV8K-q4r5Q
G.F. Händel: Ombra mai fu - Angelo Giordano sopranista
Sajnos képet nem tudok hozni az énekesről, nem engedi megjelenni a rendszer, így hát legyen meglepetés!
Érdemes megkuksizni, és meghallgatni, mert csodálatosan szép hangja van!:)
FALUDY GYÖRGY: 1956 Te csillag
Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –
csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –
péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –
hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér) röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –
ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –
ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –
és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–
és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –
mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –
a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?
Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –
ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.
„Vigyázzatok!” – megtartotta akadémiai székfoglaló beszédét Szinetár Miklós
„Miről is beszélhetnék?” – tette fel a kérdést beszéde elején Szinetár Miklós, aki amellett, hogy felidézte az elmúlt évtizedek nehézségeit és sikereit, szót ejtett a jelenről is. „Ez az évszám nem olyan rendkívüli, mint ötven évvel ezelőtt, de talán feljogosít arra, hogy saját gondolataimat tárjam önök elé: néhány emléket, egy tanulságot ” – mondta.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem professor emeritusa a jelenből indított, baljós képet festve a fennálló helyzetről, amelyben véleménye szerint a morál hiánycikké vált, anyanyelvi szinten űzik a hazudozást, a propaganda „goebbelsi magasságokban” szárnyal, a gazdasági helyzet pedig rémisztő. Eközben pedig mégis szerencsésnek érzi, hogy ebben a korban, társadalomban élhet, mert – mint fogalmazott – a mai magyar ember élete jó pár ország polgáraihoz képest viszonylagos nyugalomban telik.
„Úgyhogy én elégedett vagyok a szülőhelyemmel, és elégedett vagyok az eltelt életemmel is”
– folytatta a gondolatmenetet, hangsúlyozva, hogy nem tagadja, több szerencséje volt, mint sok kortársának. „Mentségemül mondom, hogy ezzel a szerencsével igyekeztem nem visszaélni.”
Szinetár Miklós beszédében kitért sikereire is: az operaházi évekre, valamint a Csárdáskirálynőre, amelyet 1954-ben, 22 évesen rendezhetett meg az Operettszínházban. Később a teátrum igazgatója is lett, és szép emlékeket őriz az ott töltött időből. Megemlékezett Gáspár Margitról, aki bár hűen szolgálta a kommunista pártot, mégis segítő kezet nyújtott többek között Latabár Kálmánnak, Mezei Máriának, Ajtay Andornak és Honthy Hannának, szólt továbbá Fényes Szabolcsról, akitől ugyan 1959 őszén elvették a színházat, regnálása alatt rangot adott az intézménynek. Ráadásul nagyszerű zeneszerző és igazgató volt, akinek nevéhez számos operett létrehozása is fűződik.
„Pályám és életem alapszínhelye a Színház- és Filmművészeti Főiskola. Ötvenegy évet tanítottam megszakítás nélkül” – emelte ki az intézmény professor emeritusa, megemlítve tanítványait, köztük Tarr Bélát és Csonka Endrét. Azt azonban nehezményezte, hogy míg a 90. születésnapján számos barátja és tisztelője felköszöntötte, éppen azok nem, akikhez szakmailag leginkább kötődik.
„A ma létező két főiskola, illetve egyetem egyike se látta fontosnak, hogy mondjon két jó szót. Bele kell nyugodni. Ott is elmúlnak a dolgok.”
Szinetár felidézte pályájának korai szakaszát is, amikor 1949-ben az Erkel Színház megnyitóján a János vitézben szerepelhetett mint statiszta. Azt kellett kiáltania Sárdy Jánosnak, hogy „Vigyázz, Jancsi, jönnek!”. Úgy érzi, ennek a mondatnak számos alkalommal el kellett volna hangoznia az elmúlt években, ő pedig igyekezett is ezt minél többször tudatosítani. „Vigyázzatok” – szólt egyszer egy Tartuffe-rendezésében Kállai Ferenc a szerepéből kilépve, a nézők felé fordulva.
Az a szándék, hogy szót emeljen a számára fontos dolgokért, egész életében elkísérte Szinetárt, aki vallja, hogy fűre lépni szabad, még akkor is, amikor mások sokkal hangosabban hirdették két táborra szakadva, hogy „tilos” vagy „kötelező”.
„A gondolkodásomat mindig meghatározta ez a szó: IS! És elvetettem mindig azt, hogy: CSAK!”
– mondta, hozzátéve, hogy a legfontosabb a megfelelő arányok megtalálása.
Székfoglalójának végét három unokájának, Marcinak, Zorkának és Benjáminnak címezte, 12 pontban foglalva össze kilencven év élettapasztalatát:
1. Becsüld meg a tested!
2. Vigyázz a jó lelki közérzetedre!
3. Tudjál örülni, a legkisebb dolognak is!
4. Ne legyen nagy a konfliktusszükségleted!
5. Ne vesd meg az anyagiakat!
6. Ne hajszold az anyagiakat!
7. Mindig legyen minél több szabadidőd!
8. Ne légy hívő!
9. Ne légy hitetlen!
10. Ne legyél rabja senkinek és semminek!
11. Mindig legyen dolgod a világban!
12. Ne feledd: egyszer élsz! FIDELIO.HU
Találó Gábor György írása...
Régóta mondom, hogy ha egy színházi rendező a Tartuffe-öt készülne színpadra állítani, aligha találhatna a főszerepre alkalmasabb személyt Balog Zoltánnál.
Ez a hol miniszterként, hol református püspökként szemforgató alak most azzal a vígasszal hozakodott elő, hogy nem kizárólag az anyagi jóléten múlik az ember boldogsága, s igaz, hogy újból szerényebben fogunk élni, de ez jót tehet nekünk is, a világnak is.
Ez nagyon szép gondolat, egyedül azt sajnálom, hogy ezt a nagyszerű tanítást nem a kötcsei pikniken összegyülekező, szegénységi fogadalmukról elhíresült övéinek mondta el, hanem a dúsgazdag ápolónőknek, a pedagógusoknak, akiknek a bőrük alatt is pénz csörgedezik, a 40-50 milliós terepjáróikkal a gyógyszereiket kiváltani induló kisnyugdíjasoknak, a közmunkából felhalmozott vagyonukat évente több luxusutazásra eldorbézoló közmunkásoknak, avagy mindazoknak a bérből és fizetésből élőknek, akik az OTP számlájukra érkező fizetésük utáni kamatból kastélyokat újítanak fel, nagy gonddal a kastélyok kazettás könyvtártermeinek stukkóira.
A fenti gondolat őszinteségét és szívből jövő hitelességét támasztja alá, hogy mindez annak a Balog Zoltánnak a szájából türemkedett elő, aki – sosem feledhető – miniszterként rászoruló gyermekeknek rendezett karácsonyi ünnepséget a budavári Hiltonban, libaerőlevessel, lúdgége tésztával, csirkemellfilével, calvadossal ízesített gombamártással, zöldséges lasagne-val, eperöntetes joghurttortával, s aki e gyerekek számára az életcélt – Kálvin szociáletikai tanításával némileg konfrontálódva („a szegénység botrány, a luxus önzés”) – a következőkben jelölte meg: „Az a cél, hogy olyan emberek legyetek, ha elmentek az egyetemre, lesz szakmátok, legyen megélhetésetek, hogy el tudjátok hozni a gyereketeket a Hiltonba.”
Balog „Tartuffe” Zoltán még azt is mondta, hogy most következik a hét szűk esztendő. Balog református lelkészként tehát mégsem volt képes abszolválni a Bibliát, különben emlékezhetne arra, hogy a hét szűk esztendő idején Egyiptomban egy zseniális főminiszter irányította a gazdaságpolitikát, nem Varga Mihály és nem is Matolcsy György, hanem Jákob fia József néven, aki a hét szűk esztendőt megelőző hét bő esztendő során nem kisvasútat építtetett, nem látványberuházásokkal szórakoztatta Egyiptom népét, nem korrupt módon lenyúlt pénzeket és javakat juttatott el az övéinek, nem sajátította ki a Nílus partvidékét, s egy-egy népbetegség kitörésekor nem igyekezett még az egészségügyi eszközök beszerzésével is a saját zsebére dolgozni, hanem bölcs előrelátással hatalmas tartalékokat képzett, felhalmozta a termést, a gabonát csűrökbe szállíttatta, hogy éhínség idején jusson táplálék a népnek.
Igaz a Biblia kicsit odébb arról is beszámolt, hogy József a felhalmozott vetőmagot a lakosság szántóföldjeiért, állataiért adta cserébe, hogy a fáraó számára megszerezze a földeket, az állatokat, s még az embereket is a fáraó tulajdonává tegye, „így az egész ország a fáraó birtoka lett. Tulajdonává tette a lakosságot Egyiptom egyik végétől a másikig” (2Mózes 47,20-21).
Hacsak nem ugyanez a célja magyar fáraónak, amit most Balog püspökön keresztül üzent meg szemérmesen, jóllehet spirituálisan már megszerzett magának vagy hárommillió lelket.
Gábor György filozófus, habilitált egyetemi tanár, az MTA Filozófiai Kutatóintézetének volt tudományos főmunkatársa
Ez bizony az utolsó szaváig igaz... A cseppfolyós "Ha..."-val kezdődő dolgokat el kell felejteni, nem érnek semmit...
Kedves Holdfény!
A buddhizmus nem örök optimizmust sugárzó filozófia (annyiban nem vallás, hogy a buddhizmusban nincsenek istenek), Mennyország és egyebek nem léteznek benne, helyettük az örök körforgás van, amiben mindenki valamiképp szenved, míg csak el nem éri a megvilágosodást és akkor megszűnik az örök körforgás. Azonban, hogy ekkor mi lesz, azt a buddhizmus nem taglalja, mert semmit nem tud róla... Ezért Nirvána a neve...
"... ne vess követ egyikre se, bár igazából lenne rá ok elég, ha a mai magyar valóságot nézzük (és nem csak azt)"
Hát éppen EZ AZ, kedves Dmolnár!
20 évesen rájöttem először arra, hogy a vallások megérdemlik a kövezést (különösen a római katolikus papság!), aztán úgy 30 évesen, hogy a politika is, mert csak egy nagy humbugg a sok ügyetlen és korrupt politikus miatt!:(((
Bár itt mi, "a legvidámabb barakkban" még csak-csak elvoltunk valahogy...
Igaz, a "szőnyeg szélére" időnként oda kellett állnia Kádárnak, de állítom, hogy a szoc. testvérek államfői közül ő volt a legügyesebb stratéga, no és Horn Gyula, a külügyminiszter!;o)
Szó esett az előzőekben itt a VALLÁSRÓL, melyet én elutasítok kb. 20 éves korom óta, s ateista lettem.
Tegnap láttam egy érdekes - tőlünk, "Mária országától" eléggé távol álló - filmet, a címe:
HÉT ÉV TIBETBEN volt.
Arról szólt, hogy egy európai német ember elszegődött Tibetben a gyermek dalai láma tanítójának, s ettől ő maga is megváltozott életszemléletben.
Nos, én, mint "vallástalan ateista", felnőttként, életem alkonya felé találkoztam Tendzin Gyaco, a XIV. Dalai lámával a médiákban, s bevallom, rám is pozitív hatással volt.
Oly annyira, hogy arra jutottam:
A láma politikai és humanitáriusi megnyilvánulásai alapján a budhizmus tulajdonképpen nem is tekinthető vallásnak, hanem egyfajta pozitív életszemléletnek, életmódnak.
"A dalai láma a tibeti buddhizmus gelugpa iskolájának legmagasabb rangú tanítója. Az egymást követő dalai lámák egy (tibeti nyelven) tulku (mongolul kubilgán) öröklési vonalat formálnak, ami 1391-ig nyúlik vissza. A jelenlegi[1] – tizennegyedik – dalai láma Tendzin Gyaco. A legtöbb tibeti buddhista iskola elfogadja a dalai lámát Tibet vallási és politikai vezetőjének, és mind a négy iskola vezetője a tibeti hagyományok legfőbb lámájaként ismeri el.[https://hu.wikipedia.org/wiki/Wikip%C3%A9dia:T%C3%BCntesd_fel_forr%C3%A1saidat!">forrás?] Ez gyakorlatilag Tibet uralkodójává, valamint államfőjévé tette a pozíció betöltőjét. A dalai láma a fővárosból, Lhászából igazgatta az ország nagy részét (a 17. század közepétől 1959-ig, amikor Indiába kellett menekülnie)." (Wikipédia)
A XIV. Dalai Láma Barack Obamával, az USA elnökével
Nem csoda, hogy a Dalai Láma kb. a fél világ védelme alatt áll, mindenhol, ahol megjelenik, tisztelet övezi.
Számomra nálunk itthon ilyen humánum volt Lékay László érsek, és Várszegi Asztrik, Pannonhalmai főapát.
Lékai László bíboros II. János Pál pápánál
Szabad és rangtalan maradt a visszavonuló Várszegi Asztrik
Kedves Holdfény!
Jaj, ne már! A vallás, bár inkább a hitről kéne szólni, bizony nagy áldása a gondolkodó, de a halált elfogadni nem tudó embereknek. Mindegy, mit hirdet, menyországot, paradicsomot, ujjászületést, nirvánát, örök vadászmezőket, stb. de mind arról álmodik, hogy a "lélek" az bizony valami más és megmarad a halál után is. Ehhez az alaphoz ktődnek ezután megfelelő (mármint az adott társadalomra nézve megfelelő) rítusok és végül szervezetek (egyházak, már ahol ilyen van). A politika pedig nem más, mint ez egyes érdekcsoportok nézeteinek és gyakorlatának ütköztetése... Lehet azt is jól csinálni....
Szóval ne vess követ egyikre se, bár igazából lenne rá ok elég, ha a mai magyar valóságot nézzük (és nem csak azt)
Drága Jadzia!
Eszem ágában sem volt Téged bántani, csak az élettapasztalat megtanított egy jónéhány dologra!
Pl. arra, hogy: "Minden törvény annyit ér csak, amennyit betartanak belőle."
Tudod, ha visszanézek az országunk történemén ünnepségek terén, azok bizony a századok során jöttek, mentek, van, amelyik megmaradt, van, amelyik feledésbe merült, s újak jöttek helyette.
(Néhány példa az életemből: febr. 3. febr. 14. márc. 8. márc. 15. ápr. 4. május 1. aug. 20. okt. 23. nov. 7.)
A változásokban élen jár a XX. század, mikor nem győztük kapkodni a fejünket, mi ünnep, mi nem?! Ki lesz valamelyik miatt megbélyegezve?!:(((
És EZ IS egyik ok, ami miatt azt vallom (igen, kedves Strázsa, VALLOM!), hogy: Az emberiség legnagyobb rákfenéje a VALLÁS és a POLITIKA!
Hogy a franc ette volna meg mind a kettőt! Bár sose lett volna egyik se!
Mert mennyivel könnyebb lenne az emberek élete, nem lenne ennyi ellentét, gyűlölködés, irígység, melyet okoznak!
Ezért lettem vallástalan ateista kb. 20 éves koromtól fogva, politikával meg NEM foglalkozom mert nemcsak utálom, de nem is értek hozzá.
Van egy ÉRZETEM, ami a politikához kapcsolható ugyan, s ez a HUMÁNUM!
Szeretnék MINDENKIVEL humánus lenni, de sajnos bármennyire is igyekszem, mivel érző ember vagyok, mint mindenkiben, bennem is vannak előítéletek, ezért aztán nem mindig sikerül!:'(
Csányi Vilmost idézve:
"Ha az előítéletek egyszer kialakulnak, visszacsinálni szinte lehetetlen."
Ami pedig a Dsida verset illeti, szerintem ez annak gyönyörű versbe öntött formája, hogy mennyire aggódik EGY ANYA A GYERMEKÉÉRT, s mennyire szereti.
Mert nincs annál szomorúbb, és megrázóbb, mikor az ANYA TEMETI EL A GYERMEKÉT, és nem fordítva, ahogy az természetes lenne!
Ehhez hasonló anyaiságról szóló csodálatos verset életemben csak Arany Jánostól olvastam:
MÁTYÁS ANYJA
Szilágyi Örzsébet
Levelét megírta
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.
Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:
„Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából;
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.
„Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.
„Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam
Ha megejt az ármány?
„Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak.”
Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklőn
Várnak az
Udvari cselédek.
„Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany,
Meg a ló,
Teste fáradsága.”
„Viszem én,
Viszem én,
Hét nap elegendő.”
„Szerelmes
Szivemnek
Hét egész esztendő!”
„Viszem én,
Hozom én
Válaszát három nap.”
„Szerelmes
Szivemnek
Három egész hónap!”
„Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat!” -
S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.
Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészből,
Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.
„Hamar a
Madarat!...
El kell venni tőle!”
Szalad a
Sokaság
Nyomba, hogy lelője.
Madarat
Nem egyet,
Százat is meglőnek:
Híre sincs,
Nyoma sincs
A levélvivőnek.
Napestig
Az erdőn
Űzeti hiába:
Éjfelen
Kocognak
Özvegy ablakába.
„Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még
A levél,
Vagy ahhoz hasonló.
Piros a
Pecsétje;
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-irása!”
(1854.)
