Gyönyörű nyárestén gyülekeztek a jazzrajongók a terecskén. A zenészek meg szépen kényelmesen várakoztattak minket. Majd sikerült összeszedni magukat, és a színpadra lépett a Fábián Juli Jazz Riff, mely idén alakult Fábián Julianna - ének, Csejtey Ákos - szaxofon, Bubenyák Zoltán - billentyű, Papesch Péter - basszusgitár, Kaszás Péter – dob részvételével. A nevekről nem is kéne mondani sokat, hiszen minden zenész sok sok éve űzi az ipart, és nem is akárhogy.

Csak öt számot játszottak, mert ennyi idő volt, meg nem is miattuk jöttek a nézők ide. Ez azért elég volt arra, hogy majd mindegyikük meg is csillogtathassa tudását, hallhattunk egy szösszenetet Bubenyák Zolitól, Ákos is megvillantotta a szaxofonját egy pillanatra. Kaszás Petinek is adtak lehetőséget egy kicsit dübörögni, de ez elég visszafogott és nagyon rövid, majdhogynem kelletlen volt, nem tudom mi volt vele. És persze “Julcsi” énekelt végig. Bár ne tette volna…Rögtönzött közvéleménykutatásom megerősített, hogy a kisasszony nélkül határozottan kellemes lett volna a felvezetés. (Kíváncsi leszek a nagyágyúk vélményére, hiszen Juli hamarosan Montreaux-ben fog versenybe szállni.)

Ezek után azonban Kenny Garrett bármit is játszhatott volna, azt csak kitörő lelkesedéssel fogadta volna a közönség. Az átszerelés jótékony, előzenekari éneklést feledtető hatása után egyszer csak a pódiumon találtuk Kenny Garrett csapatát.

Fantasztikus lendülettel csaptak a lecsóba a színpadra lépés első percében, és az első dalban végig kitartottak, nagyon jó indulás volt, teljesen felrázta a közönséget. A későbbiekben sem csökkent a lelkesedés, a tempó viszont egy fantasztikusan nyugodt, elgondolgoztató ritmusba ment át.

Garrett nem igazán törődött viszont a közönséggel. Játszott ami eszébe jutott, társaival örvendeztette a nézőket, de tőlük teljesen függetlenül. Vannak zenészek akik alapvetően exhibicionisták, látszaniuk kell a színpadon, vannak kiket a közönség inspirál, hajt előre, Garett és csapata viszont “csak” zenélt, de azt nagyon szépen. Olyna érzésem volt, mintha egy zárkózott, magának való ember telejsen kinyílt volna. Nem mutogatta magát, nem fényezte a társait, játszottak, és a játékukon keresztül, mintegy kegyet gyakorolva engedtek be minket a bensőjükbe. És valóban, büszkék lehettünk arra, hogy egy ilyen belső-érzelem gazdag ember megengedi nekünk, utcai halandóknak, hogy az ő legbelsőbb érzéseit meglessük.

Pillanatok alatt elrepült a másfél óra amit a színpadon töltöttek. Csak onnan vettem észre, hogy vége a koncertnek, hogy bejelentette: vége a bulinak, majd levonult és tényleg vége volt a koncertnek, se ráadás se semmi.

Elvarázsolódtunk rendesen Garrett és társai (zongora: Mulgrew Miller, dob: Brian Blade, bőgő: Robert Hurst III) zenéje alatt, remélem hamarosan ismét lehet ilyesmiben részünk.

SirOesh

zene.hu