1. Hír

A Simor János Nyugdíjas Papi Otthon nincs messze az esztergomi bazilikától: öt éve, nyugállományba vonulása óta itt él Paskai László. Vele együtt hatan lakják a házat. A többszintes épületet magas sövény védi az utca zajától, belül boltívek és vastag falak gondoskodnak az ódon hangulatról. Sokan bizonyára szívesen eléldegélnének így idős korukban, de luxuskörülményekről azért nem beszélhetünk: hálószoba, iroda, fürdőszoba. A közösségi helyiséget az étkező jelenti. Az ételt a papi szemináriumból hozzák, ott főznek a prímási palota munkatársaira is. Minden lakrészben van tévé, de Paskai bíboros csak este nézi – leginkább a híradókra kíváncsi.

Nagy ünnepség lesz?

– Nem tudok különösebbről beszámolni. Csak egyénileg, magányosan… Talán Erdő Péter bíboros úr részéről lesz valamilyen köszöntés.

­– A pápát ilyen kerek évfordulón mindenfelől elhalmozzák ajándékokkal. Nálunk ez nem divat?

– Ő pápa. A másik dolog: én nem vagyok szolgálatban. Azért itt-ott-amott már felköszöntöttek, például a diákok egy iskolában, ahol miséztem.

– Alig sikerült időpontot egyeztetnünk. Ebből arra következtetek, hogy bár nyugállományban van, még nem vonult vissza.

– Az elmúlt napokban több helyen miséztem, bérmálásokon és ballagásokon vettem részt, itt Esztergomban és Budapesten is, közben Mindszenty-évfordulót tartottunk. Be van osztva az időm.

– Nem hiányzik az országos rivaldafény?

– Nem, az egyáltalán hiányzik

– Mi hiányzik?

– A lelkipásztori munkában szeretnék többet tenni, de ehhez, ugye, több fizikai erő kellene.

– Megírja az emlékiratait?

– Nem. A régi időkben nem készítettem feljegyzéseket, még a növendékeimről se, mert sose tudtam, jön-e a házkutatás. Feljegyzések nélkül pedig nehéz lenne… Mások majd megírják helyettem.

– Életrajzi adalékok dióhéjban: 1951-ben pappá, 1978-ban püspökké, 1987-ben esztergom-budapesti érsekké, rá egy évvel bíborossá avatták. Elvileg az ötvenes évek voltak a legkeményebbek. A személyes életében is így volt ez?

– A Rákosi-korszak mindenféleképpen kemény volt. Akkoriban Szegeden, a püspöki hivatalban dolgoztam. Volt ott egy állami megbízott ember, ő bontotta a leveleket, ellenőrizte a kimenő postát. Ezzel, azt hiszem, mindent elmondtam. Ilyen körülmények között a püspöknek más megoldást kellett találni, nem feltétlenül a levelezés formáját. Abban az időben történt a hitoktatás leépítése is, az állam csak az iskolában engedélyezte a hittant, és csak külön megbízási papír alapján. A templomba járókat figyelték, és ez – különösen a pedagógusok esetében – komoly következményekkel járhatott.

– Nem gondolt arra, hogy felhagy a papi hivatással? Vagy arra, hogy sok paptársához hasonlóan elhagyja az országot?

– Amikor feloszlatták a szerzetesrendeket, és teljesen bizonytalanná vált, hogy mi lesz ennek a vége, akkor gondoltam rá, hogy külföldre távozom. De miután 1951-ben a budapesti papi szemináriumba kerülhettem, és pappá szenteltek, ez többé fel se merült bennem.

– Mi a véleménye azokról, akik – az akkori szóhasználattal élve – „disszidáltak”?

– Sokan kimentek, különösen ’56-ban. Nagy részük olyan szerzetesnövendék volt, aki még nem kaphatta meg a papszentelést. Véleményt erről nem mondok, mert azt csak úgy tehetném meg, ha az egyéni indokokat is ismerném. Én pedig ezt nem tanulmányoztam.

– A hatvanas években az egyházban megszületett a felismerés, hogy a kommunista rendszer egyhamar nem omlik össze. A Vatikán új keleti politikája ekkor már a kompromisszumokra épült. Mi változott ezzel?

– Valamilyen kapcsolatfelvétel megkezdődött a Vatikán és a magyar állam között. Ennek következtében már az állami oldalról sem lehetett annyira negatívnak tekinteni, ha hívő ember gyakorolta a vallását. Sokat lehet arról vitatkozni, hogy az egyház részéről mi a helyes magatartás, a merev elutasítás vagy a kompromisszum. Tény, hogy 1964-ben, a Vatikán és Magyarország által aláírt részleges megállapodással kompromisszum jött létre. Ahogyan mondani szokás: a politika a kompromisszumok tudománya. Ez nem elvi dolgokra vonatkozik, hanem gyakorlati magatartásra.

– Egyetértett az új vatikáni irányvonallal?

– Engem nem kérdeztek meg. Úgy voltam ezzel: ha ezt az utat járja a Vatikán, akkor ezen az úton kell tovább haladni.

– Kényes ponthoz értünk. Ungváry Krisztián történész az Élet és Irodalomban megjelent tavalyi cikkében…

– Erről nem kívánok beszélni! A személyemet érintő vádakra eddig sem reagáltam, és most sem fogok.

– Miért nem?

– Mert nincs értelme. Bármit mondok, alkalmat adok a félremagyarázásra. Egyébként se hiszem, hogy a téma illik egy születésnapi interjúhoz.

– Akkor tágítsuk a kört. Milyen mozgástere volt az egyháznak az Állami Egyházügyi Hivatallal szemben? Tudjuk jól: ezt a hivatalt az egyházak ellenőrzésére és sakkban tartására hozták létre.

– Nagy nehezen sikerült elérni, hogy templomokban is folyhasson hitoktatás. Elindult Rómában a Pápai Magyar Intézet, bizonyos mértékig tehát lehetőség adódott a továbbképzésre. A lazulás jeleként a papokat kiengedték a börtönből, utolsóként Lénárd Ödönt 1977-ben. Továbbra is megszabták, hogy hány könyvet szabad kiadnia a Szent István Társulatnak, a számokat azonban már meglehetősen nagyvonalúan kezelték. Más könnyítések is előfordultak. Az Állami Egyházügyi Hivatal természetesen a felsőbb szintről kapott utasítások szerint járt el, de Miklós Imrében, a hivatal vezetőjében volt egyfajta magyar érzés.

– Ez mit jelent?

- Mondok példát. A kormány egy időben engedélyezte, hogy magyar fordítású Szentírást vigyünk át Erdélybe. Az egyik megbeszélésen Miklós Imre közölte, hogy azonnal nyomtassák ki a Bibliát, még a sajtóhibákat is hagyják benne: minél előbb jusson ki Erdélybe, mielőtt a kormány visszavonja az engedélyt. Anyagi segítséget nyújtott a gyulafehérvári székesegyház renoválásához is, és amikor a társaságában ezen megütközött valaki, akkor azt mondta: nézzen körül, ebben a templomban csupa magyar emlék van. Az Állami Egyházügyi Hivatal intézte el azt is, hogy 1988-ban, amikor pápai delegációval Moszkvában jártam, találkozhattam a vallásügyi miniszterrel, és szót emelhettem a kárpátaljai magyarokért. Ilyen értelemben tehát Miklós Imrében volt érzék a magyarság iránt.

– És az egyház iránt?

– Ami utasítást kapott, azt végre kellett hajtania. Nem vallásos ember volt.

– Milyen kép él önben Kádár Jánosról vagy például Aczél Györgyről, a rendszer elsőszámú kultúrpolitikusáról?

– Különösebbet azért nem tudok mondani, mert bár fogtam kezet egyikkel is, másikkal is, tárgyalásokat egyikükkel se folytattam. Kádár János és Aczél György is annak a beállítottságnak a képviselője volt, ami Moszkvából jött, és ami hozzátartozott a kommunista párthoz, illetve a Magyar Szocialista Munkáspárthoz.

– A rendszerváltáskor mintha tetszhalott állapotban lett volna az egyház. Ezért mennyiben felelősek a külső körülmények, és mennyiben az egyházi vezetők, a papság, a hívek?

– A papság derekasan megállta a helyét a nehéz időkben. A papok szegények voltak, amit meg tudtak tenni, azt igyekeztek is megtenni. A lehetőségek beszűkítettek voltak. Csak tisztelettel tudok a papságra gondolni. Ami a híveket illeti: voltak buzgó, és kevésbé buzgó hívek, egy részük külső kényszerek hatására távolodott el az egyháztól. Ha valaki a gyerekét beíratta hittanra, abból már baj volt… Az egyházi vezetők közül hadd említsem elődömet, Lékai László bíborost. Folyton azon gondolkodott, mi az a kevés, amit talán még el tud érni, hogy a hívek keresztényi élete elmélyültebb legyen. Így alakultak ki kisebb búcsúk és emléknapok, lelkigyakorlatos házak épültek. Ez mind Lékai bíboros – és a többi püspök – érdeme. Nem volt könnyű eredményeket elérni, és egészen addig ilyen küzdelmek folytak, amíg nem jött létre a teljes szabadság.

– Most teljes a szabadság?

– Ha azt nézzük, hogy az egyház a maga körein belül, a saját vallási élete szempontjából hogyan tud működni, akkor igen, teljes szabadság van. Inkább az értelmezésekben van feszültség.

– Éspedig?

– Kérdés, ki és hogyan értelmezi a kereszténységet. Vannak, akik szerint a vallás maximum egy kulturális jelenség, amivel az államnak nem szabad foglalkozni.

– Kik értelmezik így?

– Az SZDSZ. A szabad demokraták részéről ez már többször előjött, még abban a formában is, hogy az államnak csak az egyház oktatási és kulturális tevékenységét kell finanszíroznia, a hitéletet nem. Kérdezem: mi a hitélet? Ezt már nem tudják megmondani. A szabad demokraták számára a vallás csak annyit jelent, hogy valakik összejönnek és imádkoznak. Azzal nem törődnek, hogy az egyház milyen erkölcsi értékeket vagy nevelési elveket képvisel.

– Vannak más, az SZDSZ-nél nagyobb pártok is.

– Az MSZP-ről az a benyomásom, hogy a kitaposott úton akar járni. A szocialisták nem vallásos emberek, de értéket látnak az egyházak életében.

– Az MSZP-ben, sőt még az SZDSZ-ben is vannak vallásos emberek.

– Ezt nem tudom, soha nem érdeklődtem ez iránt. Elfogadom. Annyi biztos, hogy a Vatikánnal kötött 1997-es megállapodást Horn Gyula miniszterelnök írta alá. Márpedig ő az MSZP tagja, és nem hiszem, hogy pártjának többi tagja ellenkezőleg gondolkodna. Ettől függetlenül a Fidesz jobban értékeli az egyházakat. Nem feltétlenül politikai szempontokról beszélek, hanem az egyház stabil etikai értékeiről, amelyek a Fideszen keresztül inkább kifejezésre jutnak.

– A rendszerváltás után többé-kevésbé kiépült az egyházi intézményrendszer, az egyházak népszerűsége viszont nem nőtt. Mi lehet ennek az oka?

– Tanulmányokat ezzel kapcsolatban nem végeztem. Egész Európában jelentkezik a szekularizáció, az elvilágiasodás, és ez a vallási életre is hatással van. Hullámhegyek és hullámvölgyek mindig is voltak a történelem folyamán. Most egyetlen bálvány, egyetlen isten van: a pénz. Manapság mindent kizárólag a profit irányít, a gondolkodást és az intézkedéseket is.

– Miért nem elég erős az egyház ahhoz, hogy a korszellemet megváltoztassa?

– Erre így nem lehet választ adni. A korszellem megváltoztatásához hitre van szükség, és ahhoz, hogy a hit kialakuljon, az emberek részéről is nyitottság kell. Ha az emberek nem akarnak megnyílni Isten előtt, akkor minden lepereg róluk.