A Magyar Katolikus Egyház főszékesegyházát 1822-ben kezdték építeni, Kühnel Pál, Packh János, Hild József s végül Lippert József vezetésével. Kühnel grandiózus koncepciója csak részben valósult meg , azonban az épület klasszicista stílusjegyei, léptékhelyes részletképzése Hildnek köszönhetően kiteljesedhetett. Az épületegyüttes a II. világháborúban megsérült. Az Északi Kanonoksor valamint a szeminárium épülete a szovjet csapatokat szolgálta azok kivonulásáig. A város és az egyház egységes szándéka szerint az épületeket oktatási-kulturális célra alakítja, alakíttatja át. Így kerül sor az Északi Kanonoksor hat egységből álló épületének hasznosítására, átalakítására is.

Mindez nem indokolja a Esztergomi Önkormányzatnak, mint beruházónak a magatartását. Alapvetően sérti, és részben megsemmisíti az épület klasszicista térrendszerét, alaprajzi struktúráját, az egységes, klasszicista díszítőfestést. A tervezés előkészítetlenségét, érzéketlenségét, a hibás átalakítási koncepciót tetézte a kivitelezésből adódó hibák sora, a tájékozatlanság, időnként a szakértelem hiánya, a feszített határidő ürügyén mindent magyarázó, elfogadó alapállás. Az épületegyüttes tervezett funkciójával történő újjáélesztése, és a vállalt értékmentés dicséretes cél – az alkalmazott eszközök, az átgondolatlan, a következetlen végrehajtás ugyanakkor súlyos értékvesztéshez vezetett, vezet. A klasszicista díszítőfestések ilyen átfogó együttese kivételes érték, amit növel a meglepően jó állapot, és a helyenként kiváló művészi színvonal, az egyedi, különleges szépség.

A beruházás még nem fejeződött be, így a díj megítélésekor a Kuratórium élni kívánt a figyelemfelhívás lehetőségével, abban a reményben hogy van esély az értékvesztés csökkentésére!