1. Hír

Eredeti cikk: Népszabadság , 2007. október 22.

Mind gyakrabban hallani értelmes és jóravaló emberektől, hogy elegük van. Elegük van az egész politikából, a pártokból, A-tól Z-ig, a közéletből, a korrupcióból, valamint a társadalom elitjét jellemző rövidlátásból, pozícióféltésből és gyávaságból. A szociális és környezeti mutatók nagy része lefelé tendál, a társadalom hangulata egyre csak romlik, és a jövőtől se várható sok jó. Az igazán lényeges kérdésekről nem sok értelmes szó esik, és nincs olyan számottevő közéleti csoportosulás, amely komolyan vehető tervekkel, elképzelésekkel rendelkezne arra nézve, miként lehetne olyan fenyegetések ellen védekezni, mint a társadalom szétszakadása, a növekvő szegénységgel járó feszültségek, a városi élet romló minősége, a kistelepülések életlehetőségeinek olvadása. Csak sikerpropaganda van, álkérdéseken egymásnak feszülő, rég hiteltelenné vált médiapolitikusok csörtéi, és mesterséges, felfújt botrányok. Az ellenzéki machinációtól független tiltakozások csak az utóbbi hónapokban szaporodtak meg, s érdemi reakció nélkül peregnek le a választott képviselőkről.

Ennek az írásnak az adta az apropóját, hogy egy kedves barátomat stoppolás közben az ország egyik kultikus zenésze, nagy öregje vette fel, és cimborám boldogan újságolta: neki is elege van.

Nagyon jó.

Az a furcsa, hogy ha az ország tele van elégedetlen, elkeseredett emberekkel, akkor miért megy minden lényegében változatlanul. A tavalyi önkormányzati választásokon indultam a Humanista Párt képviselőjelöltjeként, és kopogtatócédula-gyűjtés közben refrénszerűen visszatérő élményem volt, hogy az emberek azért nem támogatták cédulájukkal egy csöppnyi, ismeretlen párt vitán felül rendkívül rokonszenves fiatal jelöltjét, mert már mindenkiben csalódtak, és elvből nem hisznek senkinek. (Vagy pedig azért mert ők nem politizálnak, s egyébként is rég odaadták a cédulát a házmesternek, mert azt mondta, neki kell odaadni. Ilyen is van.) A példát nem hoznám fel, ha egyedi volna. Különösen az önkormányzati választásokon, de még az országgyűlésin is meglehetősen nagy számban próbálkoznak különféle kisebb formációk: az előbbin mérsékelt, az utóbbin alig mérhető sikerrel. Általában még az induláshoz szükséges kopogtatócédulákat sem tudják összeszedni, és nem- csak azért, mert a nagy pártok aktivistahadai az összeset felporszívózzák ellenfeleik elől, hanem azért sem, mert potenciális támogatóik a nagypolitikától kapott csömör hatására nem aktivizálódnak, hanem passzívvá válnak. A különbség sorsdöntő. A passzivizált polgár majdnem annyira biztos fenntartója az általa megutált rendszernek és elitnek, mint a lelkes támogatók szűk rétege, vagy a protesztszavazók biztos tömege. Fogyaszt, adózik, hallgatásával és pénzével folyamatosan szavaz, támogat és legitimál, attól pedig igazán kár félni, hogy bármi zavart is keltene a rendszer működésében, hiszen megtanulta a leckét: a politika olyan mocskos dolog, hogy attól jobb távol maradni, nem beleszólni, nem befolyásolni, nem ellenőrizni. A passzivitás a gazdasági, környezeti és társadalmi válság egyik legszörnyűbb magyar kísérője, más országokra meglepően kevésbé jellemző.

Nagyon nincs ez rendben.

Ha valaki változtatni szeretne mindazon, amiből elege van, akkor sem muszáj kivonulnia a politika harcmezejére. Számtalan társadalmi szervezet dolgozik azon, hogy ebben az országban jobb legyen élni. Aligha akad olyan cél, amelyhez ne lehetne rövid időn belül szövetségeseket találni. Nem igaz, hogy az elégedetlenség csak árpádsávos zászló alatt, frusztrált alakok masírozásában nyilvánulhat meg. A szervezetek és a tennivalók listája végtelenül hosszú, ott vannak a beteg gyerekek, a hajléktalanok, a szakszervezetek, a faluegyletek, az állatvédők; a plakátolástól a szakanyagok írásáig rengetegféle munkához várnak megbízható segítőket. Akinek nincs ideje a részvételre, annak havi pár ezer forintos támogatását fogják nagyon hatékonyan felhasználni. Mindenkitől anynyi várható el, amennyire képes: aki csak keveset tud tenni, tegye meg azt a keveset. Akinek az élet több intelligenciát, találékonyságot, tehetséget és vagyont adott, annak többet is illik visszaforgatni, s attól nem fogadható el, ha csak a pénz keresésével és költésével tölti életét. Különösen, ha állítólag aggódik a környezetért, ha elege van.

Vannak jó példák. A Terézvárosban például egyre aktívabbak és szervezettebbek a megvadult és ellenük fordult önkormányzattal szemben létrejött lakóközösségek, de a trend még elég gyenge, mire az ökológiai válság már a nyilvánvaló és közvetlen katasztrófa szintjére fog fejlődni, már biztosan a tízmillió aktív környezetvédő országa leszünk. De egyelőre még az szja - az adózónak semmibe sem kerülő - egy százalékéról is csak minden harmadik ember rendelkezik valamely civil szervezet javára. És: hányan mennek át a szomszédba, ha ott verik a gyereket, a feleséget? Hányan állnak ki jogaikért, ha a munkahelyükön kizsákmányolják őket?

Már rég nem itt tartanánk, ha nem élne olyan mélyen a társadalomban, hogy a sorsunkat fent alakítják, a segítséget másoktól kell várni, s hogy a politika úri huncutság, amibe jobb, ha nem ütjük bele az orrunkat - cserébe viszont szabad az út a fogyasztói boldogság felé. Csak egyetlen példa: Franciaországban felmerült, hogy a postás ne járjon ki a kis, vidéki tanyákhoz egyenként a levelekkel. Az ötletet villámgyorsan elvetették, mert féltek a biztosan várható felháborodás erejétől. És itt?

Tessék lázadni, szerveződni. Vagy legalább támogatni azokat, akik lázadnak, szerveződnek. Vagy legalább nem panaszkodni. Se most, se később.

VAY MÁRTON