Nem árt, ha a dolgokat, történéseket időnként összeillesztjük. Ez segít a kapcsolatok jobb megértésében. Az összefüggések jól kimutathatók már akkor is, ha bizonyos intézményekre vonatkozó döntéseket kronológiai sorrendbe rakunk.
A rendszerváltást követően nem sokkal félrehúzta az önkormányzat a harangot, mivel az intézményeit már nem volt képes tovább megfelelően finanszírozni. Az önkormányzatnak joga van bizonyos felvállalt feladatok finanszírozásáról lemondani, és azt mondani, hogy most más tartsa el az intézményt, mivel nincs több pénzem erre a feladatra. A törvény szerint a megyének – ha akarja, ha nem – fel kell vállalnia ezen feladatok finanszírozását. Ekkor került sor arra, hogy pl. a középiskolák döntő többségét a megyének adták át. Aztán jött az új polgármester, aki azt a célt tűzte ki, hogy ennek a városnak fenn kell tartania az intézményeit, ha belerokkan akkor is. Visszavételre került a kórház és persze a középiskolák java része is, mely még mindig folyamatban van.
Tudható, hogy ezek az intézmények akárhogyan is, de csak viszik a pénzt. Nem azért mert pazarolnak, hanem működésük jellegéből adódik, hogy nem profitorientáltak. A város anyagi helyzete természetesen már a visszavétel előtt kritikus állapotban volt, a további intézményfenntartás ezt a kedvezőtlen helyzetet csak fokozta. Természetesen kitaláltak sok fennkölt magyarázatot arra, hogy miért történik mindez. Voltak, akik óvatosságra intettek, de ez nem zavarta a város legfőbb vezetőjét. A hivatali pénzügyi szakemberek, akik már nem bírták tovább a visszásságokat, inkább felálltak és elmentek, vagy távozásra szólították fel őket.
Már akkor sejthető volt, hogy valamilyen szálak mozognak a háttérben, hiszen másként hogyan vállalná fel egy város a még nagyobb mértékű eladósodást. Akkor elkezdődött valami, egy „building-buli”, vagyis az ingatlanokkal, épületekkel való „játék”. Az iskolák ide-oda történő összevonogatása, átszervezése, bezárása már előre vetítette a sötét árnyakat. Most a kórház van soron, ami szinte borítékolható volt. A szakemberek véleménye – legyen az orvos, vagy pedagógus – semmit sem számít. Akinek nem tetszik, az elmehet. Majd a város vezetése talál egy hajlékony, az utasításokat meg nem kérdőjelező vezetőt, aki önként hajtja az egész intézményt a szakadék szélére. Akinek orra van hozzá, az valami furcsa szagot érzett már akkor a levegőben. A pártfinanszírozás ügye bűzlik. A saját párt (és a saját zseb) számára ellopható közpénzek szaga. Országos szinten milliárdokról van szó. A törvényes finanszírozás a tizedét se fedezi a pártpolitika költségeinek. Nemrégiben nyilatkozta a pénzügyi tárca vezetője, hogy erősen feltételezhető, hogy a közpénzek esetében minden negyedik forint a pártkasszába folyik. Ha ennek akár csak a fele is igaz, már az is elborzasztó.
Az önkormányzati pénzek „lenyúlása” már szinte ipari méreteket öltött. Az dolgozók „kiszervezése” az intézményekből (legyen az takarító, karbantartó, vagy portás) azt a célt szolgálja, hogy könnyen és gyorsan pénzeket lehet zsebekbe vándoroltatni. A közalkalmazotti illetményt ki kell fizetni, abból nem lehet ellopni semmit. Ha már cég foglalkoztatja az illetőt, akkor annak vezetői már tudnak ügyeskedni, esetenként akár zsebből is fizethető a dolgozó.
Nem önmagában a privatizáció ténye okolható mindezért, hanem ahogyan zajlik, amilyen célok szolgálatában áll. Első számú városi vezetőnkre is illik az a hasonlat, melyet egy történész professzor mondott a volt Fideszes vezető vejének: „kokárdás szabaddemokrata”.
Talán csak abban lehet bízni, hogy helyi szinten akadnak olyan többségi pártbéli képviselők, akik képesek lesznek megálljt mondani ennek a csődbe vezető helyi politikának. Ha ez így folytatódik tovább, hamarosan az egész várost néhány ember zsebének hasznára sajátítják ki.
Miért is lenne ez a közbeszerzési eljárás jobban megoldva, mint az összes többi. Aki egy kicsit is ismeri a pályáztatás történetét az tudja, hogy meglehetősen zavaros körülmények között és módszerekkel készült. Ez persze nem védi a pályázat elkészítőit, de a „hamar” munkának gyakran szarvashiba az ára. Olyanokra bízták az összeállítását, akiknek semmi közük az oktatási intézményekhez, azt sem igen tudják, hogy hány intézmény, hol, milyen körülmények között működik. Csoda hát, hogy ez lett belőle?
A másik dolog az, hogy az ilyen privatizáció semmivel sem kerül kevesebbe az önkormányzat számára, mintha a jelenlegi rendszert működtetné, sőt. A jogszabályok szerint, ha a dolgozó elfogadja, hogy átkerül a privatizáló cég alkalmazásába, akkor az alapbérét változatlanul kell hagyni. Na, már most, a cégnek járulékokat kell fizetnie a dolgozó után, és mivel ő sem „szerelemből” vállalta fel a munkát, ezért némi profitra is szert kell tennie. Vagyis a takarítási szolgáltatásért fizetendő pénz legalább annyi, de inkább több mint az önkormányzati, ill. intézményi foglalkoztatás esetén.
Igaz, a szemfényvesztés a dologban ott van, hogy az önkormányzat költségvetésében ez nem a bér, hanem dologi jellegű kiadásként jelentkezik majd. No és a vállalkozó is alkalmazkodik a helyzethez. Pl. a régi dolgozóktól megválik, így a helyébe lépőt már kevesebb bérért alkalmazhatja, hiszen a jogszabály az új dolgozó bérét már nem „védi”. De olyan taktikát is szoktak választani, hogy 4, 6 órás részmunkaidőre tér át a dolgozók egy részénél, vagyis burkoltan csökkenti a bérüket. (Mint hírlik a jól dolgozó takarító személyzet egy része – ismerve ezeket a taktikákat – a privatizáció hallatán már más munkahelyet keresett, nem véletlenül.) A vállalkozó kiadása tehát kevesebb lesz, de mivel az önkormányzat fix havi szolgáltatási díjat fizet neki, a kifizetendő bérek csökkenése révén nagyobb lesz a cég haszna, vagy pontosabban így lesz a pénzénél. És tudni kell, hogy a takarító személyzet jelenleg is a minimálbért alig meghaladó pénzért dolgozik. A pályázat elnyerője pedig a legkisebb összegért vállalja fel a szolgáltatást, és tudva tudja, hogy csak akkor lesz kifizetődő számára, ha valamilyen módon csökkenti bérjellegű kiadásait. Ki jár tehát rosszul? Az intézmény, és persze vele együtt az önkormányzat, hiszen a munka minősége lesz rosszabb. Igaz, hogy lehet írogatni leveleket a cégnek, meg a fenntartónak, ha nem megfelelő a munkavégzés. Aztán egy darabig rendben megy majd a dolog, de végül minden marad a régiben, mert belefárad az intézményvezető az állandó küzdelembe.
Az éremnek viszont van egy másik oldala is. Pl. egy iskola esetében a kisegítő dolgozók, így a takarító személyzet is sajátos, közvetlen kapcsolatban van a tanárokkal és diákokkal. Sok olyan más tevékenységbe is besegítenek, melyek nem tartoznak szorosan a munkaköri feladataikhoz. Egy cég alkalmazásában állótól viszont nem lehet elvárni, hogy olyasmit tegyen, amiért nincs fizetség. Sok önkormányzat belement ebbe a privatizációs ügyletbe, de jó néhányan vissza is táncoltak belőle. Rájöttek, hogy drágább a hús, mint a leves, no meg a munka minőségével is sok gond volt.
Apropó! Hús és leves. Már most borítékolni lehet a következő nagy húzást. A városi étkeztetés kérdését. A vállalkozóknak ott még kifinomultabb trükkjeik vannak a szabályok kijátszására. Voltak önkormányzatok, akik inkább ezen a területen is visszatáncoltak a privatizációból, mert rájöttek, hogy a közhangulat, az emberek, a szülők és gyerekek elégedettsége fontosabb, mint a konyhák kiszervezése egy profitorientált cégnek. De hát mifelénk még csak most kezdődik el ez a „játék”. Mások kárából pedig csak az okos önkormányzat tanul.
Aki egy kicsit is jártas a társadalomtudományok terén az jól tudja, hogy a gyermekvállalás kérdése sok tényezőtől függ. Igen bonyolult kérdés, ebbe nagyon mélyen itt nem érdemes bele menni. Tény viszont, hogy a gyermekvállalás ma Magyarországon az egyik legjelentősebb szegénységi kockázatot jelenti. Ma közel negyvenezerrel többen halnak meg egy évben Magyarországon, mint ahányan születnek, vagyis a népesség rohamosan fogy, elöregedik a társadalom. Ráadásul ez a folyamat rendkívül gyors. Korunkat sajnos a házasság és a család intézményének válsága is jellemzi. 25 éve kétszer annyi házasságot kötöttek egy évben, mint jelenleg, de a válási arányszámok is hasonlóan kedvezőtlen értéket mutatnak az akkori időponthoz képest. És akkor még nem is említettük a lakáshoz jutás kérdését, a munkavállalás nehézségeit, a családok eladósodását, a szociális háló kérdését stb. Vagyis nagyon sok összetevő határozza meg, hogy ki és mennyi gyermeket vállal, ha egyáltalán tud vállalni, mert a meddőség aránya is igen jelentős mértékű. A Szent Miklós Alap, mint kezdeményezés, feltétlenül jó, és ha csak egy családon is tud segíteni, már akkor sokat tett. Viszont egy ilyen kezdeményezéstől sokat nem is lehetett várni éppen azért, mert ettől több gyermek nem fog születni a városban. Mint PR munka kiváló, hiszen a szociális érzékenység húrjait pengeti a nem itt lakó számára. Ezért is települ ide, de ha már itt van, akkor ráébred a nagy esztergomi valóságra, vagyis itt sem jobb, mint máshol, sőt. A munkavállalás lehetősége nem megoldott, pontosabban annak feltételei igen rosszak. Éppen ezért is rendkívül magas a nagyobb gyárakban dolgozók fluktuációja. Esetenként a havi 1000 főt is eléri egy cégnél! Ez még akkor is sok, ha jelentős létszámban vannak ezek között a nem magyar állampolgárságú dolgozók, ill. az ország keleti részében lakók. Aki teheti, ingázik. Legyen az diplomás, vagy szakmunkás munkavállaló. Budapestre, vagy más településre. Egy idő után viszont fogja magát, és máshová költözik. No, akkor fel lehet tenni a kérdést: Mitől lenne itt nagyobb a gyermekvállalási kedv, mint az ország más részében? Hát az Alaptól biztosan nem. Máshogyan kellene ezt csinálni, és elsősorban nem a propaganda oldaláról megközelíteni a gyermekvállalás kérdését, még ha az Alap alapelve helyeselhető is.
Esztergom olyan várossá vált, ahol az oktatásügy a mutatványosok, a showman-ek, sőt a kabaré műfajára hasonlít leginkább. Ha a politikai uralkodó klikk valamilyen területre beteszi a lábát, ott kő kövön nem marad, ezt már sokszor tapasztaltuk. Legyen az egészségügy, vagy éppen oktatás, teljesen mindegy. Természetesen a „mester” a fontos helyekre hű alattvalóit nevezi ki, lehetőleg vezető állásokba. A kinevezett tanítványok pedig módszerekben, gondolkodásmódban, döntéseikben követik a „mester” példáját, útmutatásait. Nincs ezen mit csodálkozni. Mindez azonban joggal felháborítja a szakmai közvéleményt, legyenek azok orvosok, vagy pedagógusok. És talán ez lenne a legkisebb baj. A nagyobb gond az, hogy a szakma ellehetetlenítése által a betegeken, az iskolába járó gyerekeken csattan az ostor.
Alapvetően két szálon fut jelenleg a városi oktatáspolitika. Az egyik gazdasági (főleg ingatlanokkal való üzletelés), a másik személyes indíttatás.
Az utóbbit nem szükséges nagyon fejtegetni, hiszen ismert az a mérhetetlen ellentét, ami MT és a Szent István Gimnázium tanárai és diákjai között fennáll. Ha már a hatalmi lehetőségeinek utolsó csíráját is latba veti annak érdekében, hogy „rendet csináljon” az iskolában, akkor ez már a személyes bosszú kategóriájába esik. Szégyen, és nagyon nagy hiba, hogy itt tartunk! Arra egyelőre nincs magyarázat, hogy nevezett „showman” miért élvez ilyen kiváltságot. Nincs válasz arra a kérdésre sem, hogy: miért volt a többi pályázó alkalmatlan - megfelelő végzettséggel és tapasztalattal - a tanári állás betöltésére? Az is tény, hogy egy éve a „showman” zeneiskolai igazgatói pályázata joggal nem nyerte el a tanárok szakmai tetszését. Igaz, hogy szeptembertől ott is óraadóként fogják alkalmazni, de mint tudható, nem a munkáltató jószántából. Ez érthető is, hiszen melyik vezető szeret egy olyan külsős dolgozót foglalkoztatni, aki valamikor pályázati vetélytársa volt az igazgatói megbízásért. Az ingatlanok kérdésköre már tágabb összefüggések ismeretét igényli. Bár koránt sem olyan bonyolult, mint amilyennek tűnik. A recept egyszerű. Állami pénzek igénylése különböző jogcímeken (állami intézmény-felújítási pályázat, állami kártalanítás), majd feladatszűkítés révén a felújított épület kiürítése, végül az épületüzemeltetés átadása gazdasági társaságoknak. Pestiesen szólva: ügyes!
Nem régen egy neves pécsi szívgyógyász professzor nyilatkozott egy országos – főként híreket sugárzó – TV-csatornának. Ott teljes joggal, és őszinte hivatástudatból arról szólt, hogy az emberek egészségét, sőt életét áldozzák fel azért, hogy olyan ingatlanokat szerezzenek meg egyes érdekkörök, melyekben egészségügyi intézmények működnek, ill. mára már nem működnek. Lecsupaszítják, ellehetetlenítik a szakmai működést annak érdekében, hogy anyagi javakhoz jussanak hozzá egyesek. Semmi sem szent számukra céljaik elérése érdekében. Nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg itt is hasonló zajlik. Csak most az oktatási intézmények épületein van a sor. Sajnos ez a hírcsatorna ezzel a várossal nem foglalkozik. Pécset más „színű” önkormányzat vezeti, mint Esztergomot. Ott készül „leleplező” riport, itt sajnos nem. Pedig a visszásságok, a problémák azonosak sok esetben. Ezért mondja azt az ember, hogy a becsület, a tisztesség, a humánum egyetemes emberi érték, független a párt- és média érdekektől.
Félő, hogy hamarosan eljutunk odáig, mint az előző rendszer, hogy depolitizálja az embereket. Megcsömörlenek a politikától, nem érdekli őket a választás, hiszen az „egyik kutya, a másik eb” elve érvényesül. Úgy sem változik semmi, csak engem hagyjanak békét. Azt azért érdemes figyelembe venni, hiszen a történelem is ezt bizonyítja, hogy csak egy ideig megy ez így. A hatalom - önhittségétől elvakulva - nem látja a veszélyt, hogy rossz úton jár. Jobbá nem válik, ebben ne is reménykedjünk. Csak abban bízhatunk (legalább helyi, városi szinten), hogy egy tisztességes, becsületes politika jön majd a helyébe. Ehhez viszont megfelelő összefogásra, és bizony politizálásra van szükség. Mert ugye igaz, hogy a gálya van felül, de mégis csak a víz az úr!
Valóban igaz, még ha közhelynek számít, akkor is, de minden mögött a pénz van. A taktika nagyon egyszerű. Visszavenni a középiskolákat a megyétől. No, nem azért, mert mi jobban fenn tudnánk tartani őket, egy csudát. Az épület kell, ami vagyont jelent a városnak, ami mögött pénz van. A Szent István visszavétele a megyétől – az épület egyháznak történt átadásakor kapott állami pénz. A Kereskedelmi kiköltöztetése a volt Dobó épületéből – az épület egyháznak történt átadásakor kapott állami pénz. A Közgazdasági beolvasztása a Kereskedelmi Iskolába – nem kell külön épület a közgáznak, egy épület felszabadul. A Bottyán visszavétele a megyétől, és pályázati felújítása – a pályázat miatti „védett időszak” lejártakor az épület egyéb célokra való hasznosítása (valószínűsíthető a szakmunkásképzőbe való beolvasztása). Kollégium pályázati felújítása – a pályázat miatti „védett időszak” lejártakor az épület egyéb célokra történő hasznosítása. Dobó visszavétele a megyétől – csak így nyílik lehetőség arra, hogy a Szent István Gimnáziumot összeköltöztessék a Dobóval.
Vagyis mesebeszéd, hogy itt bárkinek is hálásnak kellene lenni azért, mert a város a nem kötelező feladatait pusztán eszmei alapon, erején felül vállalta fel. Biztosan vannak, akikkel ezt meg lehet etetni, de az összefüggéseket ismerő polgár, a mozaik darabkáit össze tudja rakni. És akkor látszik, hogy bizony a pénzről, az épületek egyéb célokra történő hasznosításáról szól a történet. A GYP-ben lévő anyag - tudjuk jól hogyan készült - puszta porhintés, propaganda.
Amikor már a középfok a város fennhatósága alatt áll, utána szűkíthetők a feladatotok annak érdekében, hogy az épületeket később más célokra hasznosítani lehessen. Ami megint csak pénzt jelent, nem is keveset, persze csak egyes kiválasztottaknak. Mivel középfokról van szó, ezért helyi ellenállásra nagyon nem kell számítani, hiszen a többség nem Esztergomi tanuló. A pedagógusok egy része, akinek az egésztől felfordul a gyomra elmegy, a többiek pedig kénytelenek beadni a derekukat, főként a pedagógus álláshelyek hiánya miatt. Természetesen intő példaként szolgált számukra a Szent István Gimnázium esete. No meg minden csoda 3 napig tart. Vagy megszoksz, vagy megszöksz, ahogy mondani szokták.
Hogy kevesebb lesz a gyerek a középfokú iskolákban? Kit érdekel. A helyi igények ki lesznek elégítve, a többi megy, ahová akar, csak ne Esztergomba. Kevesebb gyerek, kevesebb pedagógus, kisebb működési költség, felszabaduló épületek. Ki van ez találva! Nagyon is! Persze a valódi iskolaváros jelleg megszűnik, de ez sem számít. A propaganda-anyagokban ez továbbra is szerepelni fog, mert jól hangzik, még ha nem is igaz, akkor is. Mennyi ilyen és ehhez hasonló hazugság vesz bennünket körül! Egyel több vagy kevesebb, már szinte fel sem tűnik. Nagy itt a baj, hogy ez így megy, így mehet! Sajnos egy szűk elitrétegnek semmi sem számít, céljai elérése érdekében. Még szerencse, hogy van egy másik társadalmi réteg, aki nem megy el, hanem marad. Kivárja, hogy másként menjenek a dolgok, mert ugye a kő az marad, csak a folyó szalad.
Nem árt, ha a dolgokat, történéseket időnként összeillesztjük. Ez segít a kapcsolatok jobb megértésében. Az összefüggések jól kimutathatók már akkor is, ha bizonyos intézményekre vonatkozó döntéseket kronológiai sorrendbe rakunk.
A rendszerváltást követően nem sokkal félrehúzta az önkormányzat a harangot, mivel az intézményeit már nem volt képes tovább megfelelően finanszírozni. Az önkormányzatnak joga van bizonyos felvállalt feladatok finanszírozásáról lemondani, és azt mondani, hogy most más tartsa el az intézményt, mivel nincs több pénzem erre a feladatra. A törvény szerint a megyének – ha akarja, ha nem – fel kell vállalnia ezen feladatok finanszírozását. Ekkor került sor arra, hogy pl. a középiskolák döntő többségét a megyének adták át. Aztán jött az új polgármester, aki azt a célt tűzte ki, hogy ennek a városnak fenn kell tartania az intézményeit, ha belerokkan akkor is. Visszavételre került a kórház és persze a középiskolák java része is, mely még mindig folyamatban van.
Tudható, hogy ezek az intézmények akárhogyan is, de csak viszik a pénzt. Nem azért mert pazarolnak, hanem működésük jellegéből adódik, hogy nem profitorientáltak. A város anyagi helyzete természetesen már a visszavétel előtt kritikus állapotban volt, a további intézményfenntartás ezt a kedvezőtlen helyzetet csak fokozta. Természetesen kitaláltak sok fennkölt magyarázatot arra, hogy miért történik mindez. Voltak, akik óvatosságra intettek, de ez nem zavarta a város legfőbb vezetőjét. A hivatali pénzügyi szakemberek, akik már nem bírták tovább a visszásságokat, inkább felálltak és elmentek, vagy távozásra szólították fel őket.
Már akkor sejthető volt, hogy valamilyen szálak mozognak a háttérben, hiszen másként hogyan vállalná fel egy város a még nagyobb mértékű eladósodást. Akkor elkezdődött valami, egy „building-buli”, vagyis az ingatlanokkal, épületekkel való „játék”. Az iskolák ide-oda történő összevonogatása, átszervezése, bezárása már előre vetítette a sötét árnyakat. Most a kórház van soron, ami szinte borítékolható volt. A szakemberek véleménye – legyen az orvos, vagy pedagógus – semmit sem számít. Akinek nem tetszik, az elmehet. Majd a város vezetése talál egy hajlékony, az utasításokat meg nem kérdőjelező vezetőt, aki önként hajtja az egész intézményt a szakadék szélére. Akinek orra van hozzá, az valami furcsa szagot érzett már akkor a levegőben. A pártfinanszírozás ügye bűzlik. A saját párt (és a saját zseb) számára ellopható közpénzek szaga. Országos szinten milliárdokról van szó. A törvényes finanszírozás a tizedét se fedezi a pártpolitika költségeinek. Nemrégiben nyilatkozta a pénzügyi tárca vezetője, hogy erősen feltételezhető, hogy a közpénzek esetében minden negyedik forint a pártkasszába folyik. Ha ennek akár csak a fele is igaz, már az is elborzasztó.
Az önkormányzati pénzek „lenyúlása” már szinte ipari méreteket öltött. Az dolgozók „kiszervezése” az intézményekből (legyen az takarító, karbantartó, vagy portás) azt a célt szolgálja, hogy könnyen és gyorsan pénzeket lehet zsebekbe vándoroltatni. A közalkalmazotti illetményt ki kell fizetni, abból nem lehet ellopni semmit. Ha már cég foglalkoztatja az illetőt, akkor annak vezetői már tudnak ügyeskedni, esetenként akár zsebből is fizethető a dolgozó.
Nem önmagában a privatizáció ténye okolható mindezért, hanem ahogyan zajlik, amilyen célok szolgálatában áll. Első számú városi vezetőnkre is illik az a hasonlat, melyet egy történész professzor mondott a volt Fideszes vezető vejének: „kokárdás szabaddemokrata”.
Talán csak abban lehet bízni, hogy helyi szinten akadnak olyan többségi pártbéli képviselők, akik képesek lesznek megálljt mondani ennek a csődbe vezető helyi politikának. Ha ez így folytatódik tovább, hamarosan az egész várost néhány ember zsebének hasznára sajátítják ki.
Miért is lenne ez a közbeszerzési eljárás jobban megoldva, mint az összes többi. Aki egy kicsit is ismeri a pályáztatás történetét az tudja, hogy meglehetősen zavaros körülmények között és módszerekkel készült. Ez persze nem védi a pályázat elkészítőit, de a „hamar” munkának gyakran szarvashiba az ára. Olyanokra bízták az összeállítását, akiknek semmi közük az oktatási intézményekhez, azt sem igen tudják, hogy hány intézmény, hol, milyen körülmények között működik. Csoda hát, hogy ez lett belőle?
A másik dolog az, hogy az ilyen privatizáció semmivel sem kerül kevesebbe az önkormányzat számára, mintha a jelenlegi rendszert működtetné, sőt. A jogszabályok szerint, ha a dolgozó elfogadja, hogy átkerül a privatizáló cég alkalmazásába, akkor az alapbérét változatlanul kell hagyni. Na, már most, a cégnek járulékokat kell fizetnie a dolgozó után, és mivel ő sem „szerelemből” vállalta fel a munkát, ezért némi profitra is szert kell tennie. Vagyis a takarítási szolgáltatásért fizetendő pénz legalább annyi, de inkább több mint az önkormányzati, ill. intézményi foglalkoztatás esetén.
Igaz, a szemfényvesztés a dologban ott van, hogy az önkormányzat költségvetésében ez nem a bér, hanem dologi jellegű kiadásként jelentkezik majd. No és a vállalkozó is alkalmazkodik a helyzethez. Pl. a régi dolgozóktól megválik, így a helyébe lépőt már kevesebb bérért alkalmazhatja, hiszen a jogszabály az új dolgozó bérét már nem „védi”. De olyan taktikát is szoktak választani, hogy 4, 6 órás részmunkaidőre tér át a dolgozók egy részénél, vagyis burkoltan csökkenti a bérüket. (Mint hírlik a jól dolgozó takarító személyzet egy része – ismerve ezeket a taktikákat – a privatizáció hallatán már más munkahelyet keresett, nem véletlenül.) A vállalkozó kiadása tehát kevesebb lesz, de mivel az önkormányzat fix havi szolgáltatási díjat fizet neki, a kifizetendő bérek csökkenése révén nagyobb lesz a cég haszna, vagy pontosabban így lesz a pénzénél. És tudni kell, hogy a takarító személyzet jelenleg is a minimálbért alig meghaladó pénzért dolgozik. A pályázat elnyerője pedig a legkisebb összegért vállalja fel a szolgáltatást, és tudva tudja, hogy csak akkor lesz kifizetődő számára, ha valamilyen módon csökkenti bérjellegű kiadásait. Ki jár tehát rosszul? Az intézmény, és persze vele együtt az önkormányzat, hiszen a munka minősége lesz rosszabb. Igaz, hogy lehet írogatni leveleket a cégnek, meg a fenntartónak, ha nem megfelelő a munkavégzés. Aztán egy darabig rendben megy majd a dolog, de végül minden marad a régiben, mert belefárad az intézményvezető az állandó küzdelembe.
Az éremnek viszont van egy másik oldala is. Pl. egy iskola esetében a kisegítő dolgozók, így a takarító személyzet is sajátos, közvetlen kapcsolatban van a tanárokkal és diákokkal. Sok olyan más tevékenységbe is besegítenek, melyek nem tartoznak szorosan a munkaköri feladataikhoz. Egy cég alkalmazásában állótól viszont nem lehet elvárni, hogy olyasmit tegyen, amiért nincs fizetség. Sok önkormányzat belement ebbe a privatizációs ügyletbe, de jó néhányan vissza is táncoltak belőle. Rájöttek, hogy drágább a hús, mint a leves, no meg a munka minőségével is sok gond volt.
Apropó! Hús és leves. Már most borítékolni lehet a következő nagy húzást. A városi étkeztetés kérdését. A vállalkozóknak ott még kifinomultabb trükkjeik vannak a szabályok kijátszására. Voltak önkormányzatok, akik inkább ezen a területen is visszatáncoltak a privatizációból, mert rájöttek, hogy a közhangulat, az emberek, a szülők és gyerekek elégedettsége fontosabb, mint a konyhák kiszervezése egy profitorientált cégnek. De hát mifelénk még csak most kezdődik el ez a „játék”. Mások kárából pedig csak az okos önkormányzat tanul.
Aki egy kicsit is jártas a társadalomtudományok terén az jól tudja, hogy a gyermekvállalás kérdése sok tényezőtől függ. Igen bonyolult kérdés, ebbe nagyon mélyen itt nem érdemes bele menni. Tény viszont, hogy a gyermekvállalás ma Magyarországon az egyik legjelentősebb szegénységi kockázatot jelenti. Ma közel negyvenezerrel többen halnak meg egy évben Magyarországon, mint ahányan születnek, vagyis a népesség rohamosan fogy, elöregedik a társadalom. Ráadásul ez a folyamat rendkívül gyors. Korunkat sajnos a házasság és a család intézményének válsága is jellemzi. 25 éve kétszer annyi házasságot kötöttek egy évben, mint jelenleg, de a válási arányszámok is hasonlóan kedvezőtlen értéket mutatnak az akkori időponthoz képest. És akkor még nem is említettük a lakáshoz jutás kérdését, a munkavállalás nehézségeit, a családok eladósodását, a szociális háló kérdését stb. Vagyis nagyon sok összetevő határozza meg, hogy ki és mennyi gyermeket vállal, ha egyáltalán tud vállalni, mert a meddőség aránya is igen jelentős mértékű. A Szent Miklós Alap, mint kezdeményezés, feltétlenül jó, és ha csak egy családon is tud segíteni, már akkor sokat tett. Viszont egy ilyen kezdeményezéstől sokat nem is lehetett várni éppen azért, mert ettől több gyermek nem fog születni a városban. Mint PR munka kiváló, hiszen a szociális érzékenység húrjait pengeti a nem itt lakó számára. Ezért is települ ide, de ha már itt van, akkor ráébred a nagy esztergomi valóságra, vagyis itt sem jobb, mint máshol, sőt. A munkavállalás lehetősége nem megoldott, pontosabban annak feltételei igen rosszak. Éppen ezért is rendkívül magas a nagyobb gyárakban dolgozók fluktuációja. Esetenként a havi 1000 főt is eléri egy cégnél! Ez még akkor is sok, ha jelentős létszámban vannak ezek között a nem magyar állampolgárságú dolgozók, ill. az ország keleti részében lakók. Aki teheti, ingázik. Legyen az diplomás, vagy szakmunkás munkavállaló. Budapestre, vagy más településre. Egy idő után viszont fogja magát, és máshová költözik. No, akkor fel lehet tenni a kérdést: Mitől lenne itt nagyobb a gyermekvállalási kedv, mint az ország más részében? Hát az Alaptól biztosan nem. Máshogyan kellene ezt csinálni, és elsősorban nem a propaganda oldaláról megközelíteni a gyermekvállalás kérdését, még ha az Alap alapelve helyeselhető is.
Esztergom olyan várossá vált, ahol az oktatásügy a mutatványosok, a showman-ek, sőt a kabaré műfajára hasonlít leginkább. Ha a politikai uralkodó klikk valamilyen területre beteszi a lábát, ott kő kövön nem marad, ezt már sokszor tapasztaltuk. Legyen az egészségügy, vagy éppen oktatás, teljesen mindegy. Természetesen a „mester” a fontos helyekre hű alattvalóit nevezi ki, lehetőleg vezető állásokba. A kinevezett tanítványok pedig módszerekben, gondolkodásmódban, döntéseikben követik a „mester” példáját, útmutatásait. Nincs ezen mit csodálkozni. Mindez azonban joggal felháborítja a szakmai közvéleményt, legyenek azok orvosok, vagy pedagógusok. És talán ez lenne a legkisebb baj. A nagyobb gond az, hogy a szakma ellehetetlenítése által a betegeken, az iskolába járó gyerekeken csattan az ostor.
Alapvetően két szálon fut jelenleg a városi oktatáspolitika. Az egyik gazdasági (főleg ingatlanokkal való üzletelés), a másik személyes indíttatás.
Az utóbbit nem szükséges nagyon fejtegetni, hiszen ismert az a mérhetetlen ellentét, ami MT és a Szent István Gimnázium tanárai és diákjai között fennáll. Ha már a hatalmi lehetőségeinek utolsó csíráját is latba veti annak érdekében, hogy „rendet csináljon” az iskolában, akkor ez már a személyes bosszú kategóriájába esik. Szégyen, és nagyon nagy hiba, hogy itt tartunk! Arra egyelőre nincs magyarázat, hogy nevezett „showman” miért élvez ilyen kiváltságot. Nincs válasz arra a kérdésre sem, hogy: miért volt a többi pályázó alkalmatlan - megfelelő végzettséggel és tapasztalattal - a tanári állás betöltésére? Az is tény, hogy egy éve a „showman” zeneiskolai igazgatói pályázata joggal nem nyerte el a tanárok szakmai tetszését. Igaz, hogy szeptembertől ott is óraadóként fogják alkalmazni, de mint tudható, nem a munkáltató jószántából. Ez érthető is, hiszen melyik vezető szeret egy olyan külsős dolgozót foglalkoztatni, aki valamikor pályázati vetélytársa volt az igazgatói megbízásért. Az ingatlanok kérdésköre már tágabb összefüggések ismeretét igényli. Bár koránt sem olyan bonyolult, mint amilyennek tűnik. A recept egyszerű. Állami pénzek igénylése különböző jogcímeken (állami intézmény-felújítási pályázat, állami kártalanítás), majd feladatszűkítés révén a felújított épület kiürítése, végül az épületüzemeltetés átadása gazdasági társaságoknak. Pestiesen szólva: ügyes!
Nem régen egy neves pécsi szívgyógyász professzor nyilatkozott egy országos – főként híreket sugárzó – TV-csatornának. Ott teljes joggal, és őszinte hivatástudatból arról szólt, hogy az emberek egészségét, sőt életét áldozzák fel azért, hogy olyan ingatlanokat szerezzenek meg egyes érdekkörök, melyekben egészségügyi intézmények működnek, ill. mára már nem működnek. Lecsupaszítják, ellehetetlenítik a szakmai működést annak érdekében, hogy anyagi javakhoz jussanak hozzá egyesek. Semmi sem szent számukra céljaik elérése érdekében. Nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg itt is hasonló zajlik. Csak most az oktatási intézmények épületein van a sor. Sajnos ez a hírcsatorna ezzel a várossal nem foglalkozik. Pécset más „színű” önkormányzat vezeti, mint Esztergomot. Ott készül „leleplező” riport, itt sajnos nem. Pedig a visszásságok, a problémák azonosak sok esetben. Ezért mondja azt az ember, hogy a becsület, a tisztesség, a humánum egyetemes emberi érték, független a párt- és média érdekektől.
Félő, hogy hamarosan eljutunk odáig, mint az előző rendszer, hogy depolitizálja az embereket. Megcsömörlenek a politikától, nem érdekli őket a választás, hiszen az „egyik kutya, a másik eb” elve érvényesül. Úgy sem változik semmi, csak engem hagyjanak békét. Azt azért érdemes figyelembe venni, hiszen a történelem is ezt bizonyítja, hogy csak egy ideig megy ez így. A hatalom - önhittségétől elvakulva - nem látja a veszélyt, hogy rossz úton jár. Jobbá nem válik, ebben ne is reménykedjünk. Csak abban bízhatunk (legalább helyi, városi szinten), hogy egy tisztességes, becsületes politika jön majd a helyébe. Ehhez viszont megfelelő összefogásra, és bizony politizálásra van szükség. Mert ugye igaz, hogy a gálya van felül, de mégis csak a víz az úr!
Valóban igaz, még ha közhelynek számít, akkor is, de minden mögött a pénz van. A taktika nagyon egyszerű. Visszavenni a középiskolákat a megyétől. No, nem azért, mert mi jobban fenn tudnánk tartani őket, egy csudát. Az épület kell, ami vagyont jelent a városnak, ami mögött pénz van. A Szent István visszavétele a megyétől – az épület egyháznak történt átadásakor kapott állami pénz. A Kereskedelmi kiköltöztetése a volt Dobó épületéből – az épület egyháznak történt átadásakor kapott állami pénz. A Közgazdasági beolvasztása a Kereskedelmi Iskolába – nem kell külön épület a közgáznak, egy épület felszabadul. A Bottyán visszavétele a megyétől, és pályázati felújítása – a pályázat miatti „védett időszak” lejártakor az épület egyéb célokra való hasznosítása (valószínűsíthető a szakmunkásképzőbe való beolvasztása). Kollégium pályázati felújítása – a pályázat miatti „védett időszak” lejártakor az épület egyéb célokra történő hasznosítása. Dobó visszavétele a megyétől – csak így nyílik lehetőség arra, hogy a Szent István Gimnáziumot összeköltöztessék a Dobóval.
Vagyis mesebeszéd, hogy itt bárkinek is hálásnak kellene lenni azért, mert a város a nem kötelező feladatait pusztán eszmei alapon, erején felül vállalta fel. Biztosan vannak, akikkel ezt meg lehet etetni, de az összefüggéseket ismerő polgár, a mozaik darabkáit össze tudja rakni. És akkor látszik, hogy bizony a pénzről, az épületek egyéb célokra történő hasznosításáról szól a történet. A GYP-ben lévő anyag - tudjuk jól hogyan készült - puszta porhintés, propaganda.
Amikor már a középfok a város fennhatósága alatt áll, utána szűkíthetők a feladatotok annak érdekében, hogy az épületeket később más célokra hasznosítani lehessen. Ami megint csak pénzt jelent, nem is keveset, persze csak egyes kiválasztottaknak. Mivel középfokról van szó, ezért helyi ellenállásra nagyon nem kell számítani, hiszen a többség nem Esztergomi tanuló. A pedagógusok egy része, akinek az egésztől felfordul a gyomra elmegy, a többiek pedig kénytelenek beadni a derekukat, főként a pedagógus álláshelyek hiánya miatt. Természetesen intő példaként szolgált számukra a Szent István Gimnázium esete. No meg minden csoda 3 napig tart. Vagy megszoksz, vagy megszöksz, ahogy mondani szokták.
Hogy kevesebb lesz a gyerek a középfokú iskolákban? Kit érdekel. A helyi igények ki lesznek elégítve, a többi megy, ahová akar, csak ne Esztergomba. Kevesebb gyerek, kevesebb pedagógus, kisebb működési költség, felszabaduló épületek. Ki van ez találva! Nagyon is! Persze a valódi iskolaváros jelleg megszűnik, de ez sem számít. A propaganda-anyagokban ez továbbra is szerepelni fog, mert jól hangzik, még ha nem is igaz, akkor is. Mennyi ilyen és ehhez hasonló hazugság vesz bennünket körül! Egyel több vagy kevesebb, már szinte fel sem tűnik. Nagy itt a baj, hogy ez így megy, így mehet! Sajnos egy szűk elitrétegnek semmi sem számít, céljai elérése érdekében. Még szerencse, hogy van egy másik társadalmi réteg, aki nem megy el, hanem marad. Kivárja, hogy másként menjenek a dolgok, mert ugye a kő az marad, csak a folyó szalad.