A szeptember 13-án elhunyt Végvári Vazul ferences szerzetesért felajánlott szentmise szeptember 20-án, kedden 11 órakor lesz az esztergomi Ferences-templomban. Temetése ezt követően lesz a rendház kriptájában.
Erdő Péter bíboros karácsonyi, éjféli misén mondott beszéde
Elhangzott a budapesti Szent István-bazilikában, 2010. december 25-én.
(Lk 2,1-14)
Krisztusban Kedves Testvérek!
Szent karácsony ünnepén Jézus Krisztus születésének örvend a világ. Mi, keresztények tudatosan is ünneplünk, de velünk ujjong az egész teremtés, mert Isten személyesen belépett az általa alkotott világmindenségbe.
1. „Augustus császár rendeletet adott ki, hogy írják össze az egész földkerekséget” (Lk 2,1). Nem ez volt az első római pénzbehajtási akció a Szentföldön. Amikor a Krisztus előtti hatvanas években Pompeius uralma alá vonta Jeruzsálemet, adókkal terhelte meg a népet. Pénzügyi feltételeket szabott Jeruzsálem számára. Alattvalóvá vált a nép, és a rómaiak rövid határidőn belül tízezer talentumot követeltek tőlük. Ez azonban még inkább hadisarc volt, nem valódi adatokra épülő adóztatás. Szent József mindenesetre Augustus népszámlálása idején Szűz Máriával elindult Betlehembe, hogy engedelmeskedjen a császár parancsának. Az ő döntésük által vállalta ezt az engedelmességet maga Jézus Krisztus is, akit a Szűzanya szíve alatt hordozott. A földi hatalom össze akarta íratni az uralma alatt álló embereket, hogy megadóztassa őket. De ennek a hatalomnak engedelmeskedve eljött az Isten, hogy összeírja az emberiséget, beírja összes kiválasztottait az Élet könyvébe, az örökkévaló boldogságba. Mindannyiunk számára utat akart nyitni az Atyához. Ahogy a középkor Jézus életét elbeszélő legismertebb munkájában szászországi Ludolf mester (kb. 1300-1378) írta: „Az alattvalók a császárnak adóval tartoztak, mi Istennek hittel és igazságossággal tartozunk, mégpedig szívünkben, beszédünkben és tetteinkben egyaránt.” Ha a birodalom adópénzén a császár képmása volt – ezt egyébként Jézus is említi, mikor azt kérdezik tőle, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak (vö. Mk 12,14-16) –, a mi adópénzünkön, amivel a Mindenhatónak tartozunk, Isten képe látható, a mi dénárunk a saját lelkünk, amely Isten arcának világosságát tükrözi. Ahogyan a római alattvalók nem voltak mentesek az adók terhe alól, és a mai állampolgárok sem azok, ugyanúgy senki sem mentes az Istennek való engedelmesség kötelezettségétől.
2. „Isten parancsai nem nehezek” (1Jn 5,3). Nem kell ezer szabályt emlékezetből tudnunk ahhoz, hogy megtartsuk őket. De igazán könnyűvé Isten akaratának követését mégiscsak az teszi, ha megtartjuk a főparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből” (MTörv 6,5; Mt 22,37). Ha tudjuk Isten akaratát szenvedélyesen keresni, ha ő áll a legközelebb a lelkünkhöz, ha át is érezzük, hogy sohasem lehetünk magányosak, mert ő szívünk legbensejénél is beljebb van, lényünk középpontjában (intimior intimo meo, superior supremo meo), akkor szenvedélyesen keressük az arcát (vö. Zsolt 27,8).
3. Krisztus születése szétszakítja fölöttünk a világmindenség burkát. A tér, az idő, az anyagvilág beláthatatlan távolságai szűkösek a számunkra. A mi horizontunk magának Istennek a távlata. „A mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20; vö. 2Pt 3,13; Zsid 13,14; stb.) – ahogy Szent Pál írja. De Isten iránti szeretetünk, akaratának szenvedélyes keresése az ember felé fordít minket. Ösztönösen is takarót szeretnénk vinni a jászolban fekvő betlehemi újszülöttnek, vagy ahogyan hajdan Temesvári Pelbárt fogalmazta , komatálat szeretnénk hordani a gyermekágyas Szűz Máriának, finom csirkelevessel és minden földi jóval, amit ilyenkor szeretteinknek adni szokás. Ezt jelképezik a karácsonyi ajándékok. Ezért szép igazán, ha ilyenkor közös ünnepi ebédre vagy vacsorára egybegyűlik a család. De a Kisjézusban minden embert meg kell látnunk. A saját családunk tagjait, akiktől néha meg nem értés vagy régi sérelem tart távol minket. Szüleinket, testvéreinket, rokonainkat, akiket akaratlanul is néha megbántottunk, vagy akikkel egyszerűen szétszórt és hajszolt életünk miatt már régen nem találkoztunk. Távolra kerülünk egymástól a munka vagy a tanulás miatt, nincs időnk egymás számára sokszor már azért sem, mert két-három ember helyett kell dolgoznunk ahhoz, hogy megélhessünk. Legalább a Kisjézus jászla körül, a karácsonyfa alatt találkozzunk egymással, szeretetben.
De meg kell látnunk a betlehemi gyermekben a távolállókat is. Mindenkit, akinek segítségre van szüksége. Aki munka nélkül értelmetlennek érzi az életét, aki magányos, aki beteg, akinek nem jut emberhez méltó lakás, akit nyelve, vallása, bőrszíne, társadalmi helyzete miatt bántanak vagy üldöznek, akinek az életén háborúk gázolnak keresztül, aki széteső, önző vagy erőszakba merülő társadalomban hiába keresi a nyugodt életet és a jövőt.
Ha körülnézünk a közvetlen környezetünkben, itt is látunk elég szükséget és szomorúságot. Az idei évben hazánkat is sújtották katasztrófák. De ekkor mutatkozott meg, hogy él még az emberek szívében a segítőkészség, hogy nem csak adományokkal, de önkéntes munkával és törődéssel is tudunk egymáson segíteni.
Adja Isten, hogy a karácsony örömét is tovább tudjuk adni mindenkinek, hogy a remény jelei lehessünk az emberek között, és mások is meglássák rajtunk Isten arcát, mert az ő ragyogása az igazi boldogság az ember számára. „Valami jót ki mutat immár nekünk? Ragyogtasd fel ránk arcod fényességét, Istenünk!” (Zsolt 4,7)
az első fotón is megfelelően helyezkedett el a rózsaszín gyertya, aki figyelmesebben nézte, az láthatta, hogy a gyertyák térben helyezkedtek el a koszorún, a fotó pedig síkban ábrázolta azt. Ha az asztalodon megnézed az adventi koszorúdat körbejárva, akkor úgy is láthatod, hogy az első helyen van a rózsaszín... de ez csak a látszat
ÁDVENTI KISSZÓTÁR:
http://www.hirporta.hu/fajlok/hirek/20976/adventi_kisszotar_2.pdf
Szeptember 20-án lesz Végvári Vazul temetése
Ferences Sajtóközpont/Magyar Kurír
Erdő Péter bíboros karácsonyi, éjféli misén mondott beszéde
(Lk 2,1-14)
Krisztusban Kedves Testvérek!
Szent karácsony ünnepén Jézus Krisztus születésének örvend a világ. Mi, keresztények tudatosan is ünneplünk, de velünk ujjong az egész teremtés, mert Isten személyesen belépett az általa alkotott világmindenségbe.
1. „Augustus császár rendeletet adott ki, hogy írják össze az egész földkerekséget” (Lk 2,1). Nem ez volt az első római pénzbehajtási akció a Szentföldön. Amikor a Krisztus előtti hatvanas években Pompeius uralma alá vonta Jeruzsálemet, adókkal terhelte meg a népet. Pénzügyi feltételeket szabott Jeruzsálem számára. Alattvalóvá vált a nép, és a rómaiak rövid határidőn belül tízezer talentumot követeltek tőlük. Ez azonban még inkább hadisarc volt, nem valódi adatokra épülő adóztatás. Szent József mindenesetre Augustus népszámlálása idején Szűz Máriával elindult Betlehembe, hogy engedelmeskedjen a császár parancsának. Az ő döntésük által vállalta ezt az engedelmességet maga Jézus Krisztus is, akit a Szűzanya szíve alatt hordozott. A földi hatalom össze akarta íratni az uralma alatt álló embereket, hogy megadóztassa őket. De ennek a hatalomnak engedelmeskedve eljött az Isten, hogy összeírja az emberiséget, beírja összes kiválasztottait az Élet könyvébe, az örökkévaló boldogságba. Mindannyiunk számára utat akart nyitni az Atyához. Ahogy a középkor Jézus életét elbeszélő legismertebb munkájában szászországi Ludolf mester (kb. 1300-1378) írta: „Az alattvalók a császárnak adóval tartoztak, mi Istennek hittel és igazságossággal tartozunk, mégpedig szívünkben, beszédünkben és tetteinkben egyaránt.” Ha a birodalom adópénzén a császár képmása volt – ezt egyébként Jézus is említi, mikor azt kérdezik tőle, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak (vö. Mk 12,14-16) –, a mi adópénzünkön, amivel a Mindenhatónak tartozunk, Isten képe látható, a mi dénárunk a saját lelkünk, amely Isten arcának világosságát tükrözi. Ahogyan a római alattvalók nem voltak mentesek az adók terhe alól, és a mai állampolgárok sem azok, ugyanúgy senki sem mentes az Istennek való engedelmesség kötelezettségétől.
2. „Isten parancsai nem nehezek” (1Jn 5,3). Nem kell ezer szabályt emlékezetből tudnunk ahhoz, hogy megtartsuk őket. De igazán könnyűvé Isten akaratának követését mégiscsak az teszi, ha megtartjuk a főparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből” (MTörv 6,5; Mt 22,37). Ha tudjuk Isten akaratát szenvedélyesen keresni, ha ő áll a legközelebb a lelkünkhöz, ha át is érezzük, hogy sohasem lehetünk magányosak, mert ő szívünk legbensejénél is beljebb van, lényünk középpontjában (intimior intimo meo, superior supremo meo), akkor szenvedélyesen keressük az arcát (vö. Zsolt 27,8).
3. Krisztus születése szétszakítja fölöttünk a világmindenség burkát. A tér, az idő, az anyagvilág beláthatatlan távolságai szűkösek a számunkra. A mi horizontunk magának Istennek a távlata. „A mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20; vö. 2Pt 3,13; Zsid 13,14; stb.) – ahogy Szent Pál írja. De Isten iránti szeretetünk, akaratának szenvedélyes keresése az ember felé fordít minket. Ösztönösen is takarót szeretnénk vinni a jászolban fekvő betlehemi újszülöttnek, vagy ahogyan hajdan Temesvári Pelbárt fogalmazta , komatálat szeretnénk hordani a gyermekágyas Szűz Máriának, finom csirkelevessel és minden földi jóval, amit ilyenkor szeretteinknek adni szokás. Ezt jelképezik a karácsonyi ajándékok. Ezért szép igazán, ha ilyenkor közös ünnepi ebédre vagy vacsorára egybegyűlik a család. De a Kisjézusban minden embert meg kell látnunk. A saját családunk tagjait, akiktől néha meg nem értés vagy régi sérelem tart távol minket. Szüleinket, testvéreinket, rokonainkat, akiket akaratlanul is néha megbántottunk, vagy akikkel egyszerűen szétszórt és hajszolt életünk miatt már régen nem találkoztunk. Távolra kerülünk egymástól a munka vagy a tanulás miatt, nincs időnk egymás számára sokszor már azért sem, mert két-három ember helyett kell dolgoznunk ahhoz, hogy megélhessünk. Legalább a Kisjézus jászla körül, a karácsonyfa alatt találkozzunk egymással, szeretetben.
De meg kell látnunk a betlehemi gyermekben a távolállókat is. Mindenkit, akinek segítségre van szüksége. Aki munka nélkül értelmetlennek érzi az életét, aki magányos, aki beteg, akinek nem jut emberhez méltó lakás, akit nyelve, vallása, bőrszíne, társadalmi helyzete miatt bántanak vagy üldöznek, akinek az életén háborúk gázolnak keresztül, aki széteső, önző vagy erőszakba merülő társadalomban hiába keresi a nyugodt életet és a jövőt.
Ha körülnézünk a közvetlen környezetünkben, itt is látunk elég szükséget és szomorúságot. Az idei évben hazánkat is sújtották katasztrófák. De ekkor mutatkozott meg, hogy él még az emberek szívében a segítőkészség, hogy nem csak adományokkal, de önkéntes munkával és törődéssel is tudunk egymáson segíteni.
Adja Isten, hogy a karácsony örömét is tovább tudjuk adni mindenkinek, hogy a remény jelei lehessünk az emberek között, és mások is meglássák rajtunk Isten arcát, mert az ő ragyogása az igazi boldogság az ember számára.
„Valami jót ki mutat immár nekünk?
Ragyogtasd fel ránk arcod fényességét, Istenünk!” (Zsolt 4,7)
Ámen.
Nem értem a vitát...
az első fotón is megfelelően helyezkedett el a rózsaszín gyertya, aki figyelmesebben nézte, az láthatta, hogy a gyertyák térben helyezkedtek el a koszorún, a fotó pedig síkban ábrázolta azt. Ha az asztalodon megnézed az adventi koszorúdat körbejárva, akkor úgy is láthatod, hogy az első helyen van a rózsaszín... de ez csak a látszat