Édes - (anyánkat neveztük így) nagyon csodálatos háziasszony volt! Ugyanolyan jó volt sütésben is, mint főzésben. És nagyon leleményes volt! Igaz, az akkori háziasszonyoknak szüksége is volt a leleményességre, a kreativitásra, hogy a háború utáni szegénység dacára mindig tápláló ebédet tálaljanak a család elé, és legalább hetente egyszer ez az ebéd még finom, ünnepi jellegű is legyen. Emlékszem, tavasszal és nyáron minden vasárnap vagy csirkepaprikás volt galuskával, uborkasalátával, vagy rántott csirke petrezselymes újkrumplival, tejfölös fejes salátával. Ezek a salátának valók a mi kis konyhakertünkben termettek meg, szintén Édes arany kezét dícsérendő. A csirkéket is ő nevelte... Takarmányt persze nem lehetett kapni az állatoknak. Volt olyan időszak, amikor mi gyerekek aratás után kimentünk a határba a búza és árpa tarlóra, és felszedtük a szétszóródott kalászokat, és hazavittük. Húúúú, de nehéz volt ám mesztéláb menni az éles tarlón! Meg kellett tanulnunk oldalazva csúsztatni a lábunkat. Gond csak akkor volt, ha valaki vagy valami megkergetett! Aztán a szárazra száradt acat szúrós gyomnövény ám! Rettenetes volt! Nehéz volt a talpunkból kiszedni a sok apró tüskét...
Na szóval kalász szedés... Otthon kicsépeltük, és a gabonaszemeket a szélben szakajtóból csurgatva szelektáltuk ki a pelyvától. Ez a kalász szedés nem volt tiltott dolog, és így neveltük fel a csirkéket, és hízlaltuk meg az újévi malackát is, amelyet karácsony előtt vágtunk le. Igen, Édes értett a malachízlaláshoz is. És nagy érték volt ám akkoriban a füstölt hús, szalonna, és főként a zsír, amelyet a kb. 10-12 cm-es zsírszalonnából sütött ki édesapánk. Mert a zsírsertés volt akkor még divatban, úgy hívták, hogy mangalica! Fehér göndör szőre volt, és hegyes orra, majdnem, mint a vadddisznónak. A kicsije bizony gyakran csíkos is volt!
Aztán később változtak az igények, jöttek az angol hús sertés fajták: a Yorksire, meg a Berksire... Fekete-fehér foltosak, vagy fele fehér, fele fekete. Ezt úgy nevezték a parasztok, hogy "bonta"... De miért, arról nekem gyerekként fogalmam sem volt, de ez az elnevezés megmaradt bennem.
Tóth Árpád:
ŐSZI BESZÉLGETÉS
Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Üres berek
Fölé hajló
Vaksi öreg.
Hej,égi testvér,
Didergő bolygó,
Tüzet keresnél,
Vén, őszi golyhó?
Lenyomva orcád
Földhöz közel,
Bámulod holtát,
S nem hiszed el?
Vagy csöndes őszbe
Halkan leszállván,
Megbújni jössz-e
A vén Föld vállán:
Két hülő csillag,
Két régi bú,
Egymáshoz ballag,
S meghalni bú?
Míg hulló lombok
Rőt fénye rebben,
Ó, mit is mondtok
Egymásnak ketten?
Hold mondja: "Már csak,
Jegem ragyog",
Föld mondja: "Várj csak,
Fáradt vagyok".
"Várj türelemmel,
Jövök már, meglásd,
Átkom, az ember,
Kiírtja egymást,
És csend lesz aztán,
Mély, őszi csend,
S az égi pusztán
Holt por kereng..."
Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
Bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Sötét terek,
S öldöklő, gyarló,
Rossz emberek...
Szép napot mindenkinek!
Valami kis keveredés történt itt a hozzászólásokkal, az időjel nélküliek feljebb jöttek a helyükről...
Na mindegy...
Kedveseim, egy szép, komoly, elgondolkodtató verssel jöttem ma, élmény hallgatni, és NÉZNI is Latinovits "testbeszédét":
Ady Endre
MENEKÜLÉS AZ ÚRHOZ
Be szép a régi kép, a tiszta,
Be szép volt a világon élni,
Be szép volt az a lázadó,
Mégis uras, szent Össze-Vissza.
Imádkozni is tudtunk néha,
De mindenképp Istené voltunk,
Nem-akartan és nem-tudón
Legbõszebb óránk se volt léha.
Be szépeket elhittünk akkor
És a Poklot hogy elfeledtük
És most a Pokol muzsikál:
Fülünkben száz és szörnyû akkord.
Megszakadt szép imádkozásunk,
Pedig valahogyan: van Isten,
Nem nagyon törõdik velünk,
De betakar, ha nagyon fázunk.
Imádkozzunk, hogy higyve higgyünk:
Van Isten, de vigyáz Magára,
Van Isten s tán éppen olyas,
Kilyenekben valaha hittünk.
Adjuk Neki hittel magunkat,
Õ mégiscsak legjobb Kisértet,
Nincs már semmi hinnivaló,
Higgyünk hát a van-vagy-nincs Úrnak.
Mert õ mégis legjobb Kisértet
S mert szörnyüséges, lehetetlen,
Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.
http://www.youtube.com/watch?v=sdoDI0KK804&feature=related
Szép napot mindenkinek, aki "véletlenül" erre jár...
Mert nem tudom, mi van a szeretgomon, NEM ÍRT BE SENKI SEHOVA 7 órája???
Én azért próbálkozom, hoztam "KETTŐ AZ EGYBEN" gyönyörűséget, hátha valakit (akár egyet is) felderít:
http://www.youtube.com/watch?v=v7BB_lmbnL4&feature=related
Itt van hiánypótlásnak egy csodás kertes vidi Georghe Zamfir román pánsípművész fantasztikus játékával
Szeretettel Holdfény
Hahó gyerekek!
Még mindíg problemák vagynak?
Időmérés nélkül vannak a beírások, és nem jelenik meg az utolsó KINT A NYITÓLAPON!
Így a Frissülésről sem tud a jónép!
Brűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűű!
SEGÍTSÉÉÉÉG!
JÖJJÖN MÁR VALAKIÍÍÍÍÍ!
Hoztam még egy gyerekkori visszaemlékezést:
Tarlónjárás...
Édes - (anyánkat neveztük így) nagyon csodálatos háziasszony volt!
Ugyanolyan jó volt sütésben is, mint főzésben.
És nagyon leleményes volt!
Igaz, az akkori háziasszonyoknak szüksége is volt a leleményességre, a kreativitásra, hogy a háború utáni szegénység dacára mindig tápláló ebédet tálaljanak a család elé, és legalább hetente egyszer ez az ebéd még finom, ünnepi jellegű is legyen.
Emlékszem, tavasszal és nyáron minden vasárnap vagy csirkepaprikás volt galuskával, uborkasalátával, vagy rántott csirke petrezselymes újkrumplival, tejfölös fejes salátával. Ezek a salátának valók a mi kis konyhakertünkben termettek meg, szintén Édes arany kezét dícsérendő.
A csirkéket is ő nevelte... Takarmányt persze nem lehetett kapni az állatoknak.
Volt olyan időszak, amikor mi gyerekek aratás után kimentünk a határba a búza és árpa tarlóra, és felszedtük a szétszóródott kalászokat, és hazavittük.
Húúúú, de nehéz volt ám mesztéláb menni az éles tarlón! Meg kellett tanulnunk oldalazva csúsztatni a lábunkat. Gond csak akkor volt, ha valaki vagy valami megkergetett!
Aztán a szárazra száradt acat szúrós gyomnövény ám!
Rettenetes volt! Nehéz volt a talpunkból kiszedni a sok apró tüskét...
Na szóval kalász szedés...
Otthon kicsépeltük, és a gabonaszemeket a szélben szakajtóból csurgatva szelektáltuk ki a pelyvától.
Ez a kalász szedés nem volt tiltott dolog, és így neveltük fel a csirkéket, és hízlaltuk meg az újévi malackát is, amelyet karácsony előtt vágtunk le.
Igen, Édes értett a malachízlaláshoz is.
És nagy érték volt ám akkoriban a füstölt hús, szalonna, és főként a zsír, amelyet a kb. 10-12 cm-es zsírszalonnából sütött ki édesapánk. Mert a zsírsertés volt akkor még divatban, úgy hívták, hogy mangalica!
Fehér göndör szőre volt, és hegyes orra, majdnem, mint a vadddisznónak. A kicsije bizony gyakran csíkos is volt!
Aztán később változtak az igények, jöttek az angol hús sertés fajták: a Yorksire, meg a Berksire... Fekete-fehér foltosak, vagy fele fehér, fele fekete. Ezt úgy nevezték a parasztok, hogy "bonta"... De miért, arról nekem gyerekként fogalmam sem volt, de ez az elnevezés megmaradt bennem.