Én csak a SAJÁT MAGAM RÉSZÉRŐL zártam le a témát, azaz nem kívántam foglalkozni vele tovább, mert úgy éreztem, méltatlan az érintett szerzőkre ez a nyilvánosság elé kitárása ilyen intím, személyes dolognak...
Én valahogy rejtőzködőbb típus vagyok, mint mások, és úgy gondolom, mindenkinek kijár a diszkréció.
De úgy látom, egész komoly fordulatot vett itt a vita, ami már ÉPÍTŐ jellegűvé vált két egyetemi szinten oktató zeneművész társunk jóvoltából, ezt én is élvezettel olvastam.
Hozzájuk kapcsolódva hoztam még egy zenész barátom véleményét.
Megkért, legyek a közvetítője, mert bár ő időnként olvasgat itt - érdekelte pl. a Szent István gimi ügye is -, de nem kíván beregisztrálni, időhiány miatt nem tud aktívan fórumozni, nagyon leköti a cége... Egyébiránt zeneszerző, kiválóan zongorázik, fiatalabb korában aktívan muzsikált.
Tehát íme az Ő nézőpontja a témáról:
"Én ezekhez a nagy emberekhez képest (akik itt megszólalnak) kis pont vagyok, se docens, se segno, se Ernőbá. Én egyszerűen eljátszom valamit. Most mindegy, hogy másét, vagy a sajátomat. ÉS AMIKOR JÁTSZOM, a saját fájdalmamat, a saját örömömet, a saját bánatomat, és a lassan kiüresedő lelkemet játszom „adom el" benne Neked, és azoknak akik megtisztelnek azzal, hogy meghallgatnak. Számomra teljesen mindegy, hogy Csajkovszkíj szerelme kiért lobogott, mikor a darabjait írta, ha olyan a téma, én biztos nem fiúk utáni szerelmi vágyat fogok „lekopírozni" az előadásban, ha azt tenném, akkor iszonyat lenne amit hall a nagyérdemű. Én biztos a saját szerelmem tárgyának fogok írni is, és játszani is. Innentől kezdve úgy érzem, számomra abszolút értelmetlen dolog arról beszélni, hogy egy szerző, hetero, vagy homokos."
A többi beírást olvasgatva úgy tűnik nekem, ahányan vagyunk, annyi féle vélemény, hozzáállás.
Na és ugye szokás szerint mindenki a SAJÁT nézetét vallja egyedül üdvözítőnek...
Egy fontos félreértést azonban szeretnék Ernő bácsiban eloszlatni:
Szerintem a közöttünk kialakult vita alapja a kétmalomban őrölés!
Ő váltig állítja, hogy én MINDEN írását alkalmatlannak tartom arra, hogy Ő itt ebben a topicban jelen legyen.
Stílusa, vélekedése a művészekről, stb.
- Pedig még a Deutsch Pittypalatty Tompika MINDENHOL OFF (főleg az EU parlamentben!!! ) megjelenését szóvá se tettem!
Na szóval:
NEM ÍGY VAN DRÁGA ERNŐ BÁCSI!!!
Én CSAK azt kifogásoltam, hogy előzetes kérésem ellenére miért kellett szegény Csajkovszkij ezen - számára is kellemetlen - sajátosságát idehozni?...
Tehát csak ezt az EGYETLEN TÉMÁT!!! Semmi mást, semmit többet!!! - Lásd ezzel kapcsolatos ELSŐ beírásomat... Most a sorszámát nem tudom...
Tehát.
Nem vagyok a tények ellensége, nem akarom letagadni, netán elmaszatolni a valóságot...
Hanem ÉN úgy éreztem, illetlen dolog ITT ezt KIEMELTEN felemlegetni.
Az egy dolog, hogy ALSÓFOKON mit taníthatunk... Mert más a felnőttoktatás az akadémián, mint a gyerekeké, suhancoké...
/Nem szeretnék fegyelmit kapni, mert panaszt tesz a szülő.../
Számomra az is igen tanulságos volt, hogy a közvetlen környezetemben lévő zenetanár kollégák legtöbbjének fogalma sem volt Csajkovszkij ilyen hajlamáról!
De EZ A "HIÁNYOSSÁGUK" nem zavarta őket egész eddigi életükben sem a zenéje interpretálásában, sem a tanításában.
Mert nem ez a lényeg! ... Ebben a dologban engem "Docens" nick megerősített. És külső vendégünk is...
Mert írtam már Baróti István idézetét:
"Egy műalkotás önmagában zárt, de mindannyiszor nyitott, ahányan és ahányszor megközelítik a művet."
Remélem, hamarosan megnyugszanak a kedélyek, és Ernő bácsi is belátja, ÉN nem küldtem el innen soha, és nem is fogom!
Bár nem cigizek, de szívesen elszívom vele a békepipát, ha azt nőknek is lehet...
Találtam egy írást a Fidelio zenei portálon, mely hírül adja, volt nálunk egy japán zenekar, akik játszották Maki Ishii II. szimfóniáját a MÜPÁ-ban novemberben:
Idézek a cikkből, érdekes dolgokat tudhatunk meg belőle:
"Különleges zenedarabbal kezdődik majd az Orchestra Ensemble Kanazawa november 10-i hangversenye. A 2003-ban elhunyt japán komponista, Maki Ishii művében ugyanis meghatározó szerephez jut két, a nyugati koncertlátogató közönség számára jobbára ismeretlen zenei fogalom: a gagaku és a shōmyō. Japán évezredes múltra visszatekintő, ilyesformán bízvást ősinek ítélhető, s egyszersmind féltő gonddal ápolt zenei tradícióit rejti e két terminus. A gagaku, pontosabban a ga-gaku (az összetétel szó szerinti jelentése „előkelő zene") egyenesen a hagyományos japáni zene legrégibb típusát takarja: a császári udvar hangszeres muzsikáját, a ceremoniális zenét, mely - mint oly sok minden más - kínai minták tudatos átvétele révén és a Koreai-félsziget királyságainak közvetítésével jutott el a szigetországba, hogy ott azután, idomulva a helyi viszonyokhoz, a japán magaskultúra egyik szilárd elemévé váljon. A 7. században indult meg ez a folyamat, s a rövid úton kanonizálódó gagakut, a szertartások pentatonikus yo skálán alapuló dallamvilágát, s a jellegzetes hangszereken (mint amilyen a hichiriki - oboa -, a shō - szájorgona - s persze a megannyi dobtípus) előadott ünnepélyes zeneszámokat a császári hatalom hanyatlásának gyászos évszázadaiban is megőrizték. A ma immár koncerttermi muzsika gyanánt is gyakran megszólaló gagaku a múlt század során több nyugati zeneszerzőre, például Benjamin Brittenre és Olivier Messiaenra is komoly, ihlető hatást gyakorolt.
Hasonlóan ősrégi, s egyúttal hasonló zenei és elméleti alapokon (így például ugyancsak a három félhang nélküli ötfokú hangsoron /az ún. "pentaton" hangsorokról nemrég beszéltünk! - Holdfény megj./ ) nyugszik, viszont funkciójában jócskán eltér az előbbitől a túlnyomórészt vokális jellegű shōmyō, a japán buddhizmus liturgikus énekszava, a szerzetesek kántálása. Ez a tradíció is kultúraközi átvétel eredménye, ám ebben az esetben az örök minta, Kína mindössze közvetítő szerepet játszott. Mert jóllehet a shōmyō kifejezés (jelentése: „ragyogó éneklés") - mint azt Kárpáti János alapmunkájából, a Kelet zenéjéből megtudhatjuk - szimpla tükörfordítása a kínai „seng ming" fogalomnak, ámde mindkét elnevezés mögött felfedezhető az eredeti szanszkrit terminus, a „sabda vidja", vagyis a hang tudománya. Ez persze, ismerve a buddhizmus indiai törzsökét, nem is oly meglepő. Annál inkább csodálatra méltó ellenben az, hogy az áhítatos éneklés ezredéves formája, melyet leginkább ütőhangszerek keltette zörejeffektusokkal szokás kísérni, a japán buddhizmus Tendai és Shingon ágazataiban lényegét tekintve máig híven őrzi a középkor századaiból átörökített, a hangjegyírás és a megszakítás nélküli gyakorlat által fenntartott, különb-különb stílusjegyeit. S ha a közép-európai fül számára első hallásra nyilvánvalóan szokatlannak, vagy éppenséggel megterhelőnek tűnik ez a hangzásvilág, némi természetes kíváncsiság könnyen közelebb segíthet minket e gazdag zenekultúrához."
Szép napot mindenkinek, itt éppen elállt az eső...
Kedveseim!
Nemrég esett szó a japánok zenéjéről, ismét felidézném egy érdekes zenemű kapcsán, amit nemrég volt alkalmam hallani.
Maki Ishii (1936-2003) japán zeneszerző nevét futólag már hallottam.
Nálunk kevesen ismerik, az szinte biztos, mert még a Brockhausban sincs benne, csak a Münchenben Carl Orffnál tanult bátyját, Kan Ishii-t szerepeltetik a lexikonban. Ami miatt mégis eszembe jutott Maki Ishii, az az, hogy nemrégiben volt nálunk egy hangverseny, ahol a tanáraink szerepeltek, s "vendégművészként" fellépett egyik kollégánk Antwerpenben tanuló lánya is, aki a nálunk sokak által "jelentéktelen"-nek hitt hangszeren, a furulyán játszik. Sokan nem is tudják, ez elég népes hangszercsaládot jelent valójában (legismertebbek a szoprán, alt, tenor és basszus furulya, de ezeken kívül még számos fajtájuk létezik), és közülük ezen a koncerten a tenorfurulyát hallhattuk. Nos, ez a fiatal hölgy egy igen érdekes zenedarabbal lepett meg bennünket. A mű címe: "East green spring " - ha jól fordítom: "A zöld színű tavasz" A mű érdekessége különösen abban állt, hogy remekül kihasználva a hangszer adta lehetőségeket, különös hangszíneket, európai fülnek szokatlan hangcsúszásokat, kopogásokat, huhogásokat, majdnem hangnélküli érdekes megszólaltatásokat hallhattunk, láthattunk. Ez utóbbit azért írom, mert érdekes volt LÁTNI, ahogy az ifjú művésznő ujjai pörögtek a hangszer lyukain, közben hang alig hallatszott, illetve inkább "zörejnek" ható tuk-tuk-féle hangzást adott ki magából az amúgyis elég tompa hangú tenorfurulya az adott hangmagasságokban. Külön élmény volt a kottaképet is megnézni.
Itt ezen a felvételen az idézett mű előtt egy igen érdekes produkciót láthatunk, egyszerre fúj két furulyát a művész:
http://www.youtube.com/watch?v=I6eN1l6b4s8&feature=related Tosiya Suzuki, recorder recital - during the International New Music Week, Bucharest 2009 (Cantacuzino Palace, 26.05). Work: Maki Ishii, "Black Intention" for recorder and tam-tam (Romanian Premiere).
Én kedvelem a modern zenét, de bevallom őszintén Nektek, itt-ott bizony én is megmosolyogtam a műveket furcsaságuk miatt...
Azért az árért az a GUCCI táska már nagggyon, de naggyon csúúúnya!
Kedves Vándor!
Én csak a SAJÁT MAGAM RÉSZÉRŐL zártam le a témát, azaz nem kívántam foglalkozni vele tovább, mert úgy éreztem, méltatlan az érintett szerzőkre ez a nyilvánosság elé kitárása ilyen intím, személyes dolognak...
Én valahogy rejtőzködőbb típus vagyok, mint mások, és úgy gondolom, mindenkinek kijár a diszkréció.
De úgy látom, egész komoly fordulatot vett itt a vita, ami már ÉPÍTŐ jellegűvé vált két egyetemi szinten oktató zeneművész társunk jóvoltából, ezt én is élvezettel olvastam.
Hozzájuk kapcsolódva hoztam még egy zenész barátom véleményét.
Megkért, legyek a közvetítője, mert bár ő időnként olvasgat itt - érdekelte pl. a Szent István gimi ügye is -, de nem kíván beregisztrálni, időhiány miatt nem tud aktívan fórumozni, nagyon leköti a cége... Egyébiránt zeneszerző, kiválóan zongorázik, fiatalabb korában aktívan muzsikált.
Tehát íme az Ő nézőpontja a témáról:
"Én ezekhez a nagy emberekhez képest (akik itt megszólalnak) kis pont vagyok, se docens, se segno, se Ernőbá.
Én egyszerűen eljátszom valamit. Most mindegy, hogy másét, vagy a sajátomat. ÉS AMIKOR JÁTSZOM, a saját fájdalmamat, a saját örömömet, a saját bánatomat, és a lassan kiüresedő lelkemet játszom „adom el" benne Neked, és azoknak akik megtisztelnek azzal, hogy meghallgatnak.
Számomra teljesen mindegy, hogy Csajkovszkíj szerelme kiért lobogott, mikor a darabjait írta, ha olyan a téma, én biztos nem fiúk utáni szerelmi vágyat fogok „lekopírozni" az előadásban, ha azt tenném, akkor iszonyat lenne amit hall a nagyérdemű.
Én biztos a saját szerelmem tárgyának fogok írni is, és játszani is.
Innentől kezdve úgy érzem, számomra abszolút értelmetlen dolog arról beszélni, hogy egy szerző, hetero, vagy homokos."
A többi beírást olvasgatva úgy tűnik nekem, ahányan vagyunk, annyi féle vélemény, hozzáállás.
Na és ugye szokás szerint mindenki a SAJÁT nézetét vallja egyedül üdvözítőnek...
Egy fontos félreértést azonban szeretnék Ernő bácsiban eloszlatni:
Szerintem a közöttünk kialakult vita alapja a kétmalomban őrölés!
Ő váltig állítja, hogy én MINDEN írását alkalmatlannak tartom arra, hogy Ő itt ebben a topicban jelen legyen.
Stílusa, vélekedése a művészekről, stb.
- Pedig még a Deutsch Pittypalatty Tompika MINDENHOL OFF (főleg az EU parlamentben!!!
) megjelenését szóvá se tettem! 
Na szóval:
NEM ÍGY VAN DRÁGA ERNŐ BÁCSI!!!
Én CSAK azt kifogásoltam, hogy előzetes kérésem ellenére miért kellett szegény Csajkovszkij ezen - számára is kellemetlen - sajátosságát idehozni?...
Tehát csak ezt az EGYETLEN TÉMÁT!!! Semmi mást, semmit többet!!! - Lásd ezzel kapcsolatos ELSŐ beírásomat... Most a sorszámát nem tudom...
Tehát.
Nem vagyok a tények ellensége, nem akarom letagadni, netán elmaszatolni a valóságot...
Hanem ÉN úgy éreztem, illetlen dolog ITT ezt KIEMELTEN felemlegetni.
Az egy dolog, hogy ALSÓFOKON mit taníthatunk... Mert más a felnőttoktatás az akadémián, mint a gyerekeké, suhancoké...
/Nem szeretnék fegyelmit kapni, mert panaszt tesz a szülő.../
Számomra az is igen tanulságos volt, hogy a közvetlen környezetemben lévő zenetanár kollégák legtöbbjének fogalma sem volt Csajkovszkij ilyen hajlamáról!
De EZ A "HIÁNYOSSÁGUK" nem zavarta őket egész eddigi életükben sem a zenéje interpretálásában, sem a tanításában.
Mert nem ez a lényeg! ... Ebben a dologban engem "Docens" nick megerősített. És külső vendégünk is...
Mert írtam már Baróti István idézetét:
"Egy műalkotás önmagában zárt, de mindannyiszor nyitott, ahányan és ahányszor megközelítik a művet."
Remélem, hamarosan megnyugszanak a kedélyek, és Ernő bácsi is belátja, ÉN nem küldtem el innen soha, és nem is fogom!
Bár nem cigizek, de szívesen elszívom vele a békepipát, ha azt nőknek is lehet...
Békés hétvégét mindenkinek!
Holdfény
Részemről a téma lezárva, már a régen elhunyt művészekre való kegyeletből is...
http://www.youtube.com/watch?v=Qplk3PL-ltw&feature=related
The "Lacrymosa" from Britten's War Requiem. Soprano, Makvala Kasrashvili. Tenor, Anthony Rolfe Johnson.
Köszönöm a PORTÁL GAZDÁJÁNAK eddigi türelmét.
Holdfény
Még 105852. hsz-hoz:
Találtam egy írást a Fidelio zenei portálon, mely hírül adja, volt nálunk egy japán zenekar, akik játszották Maki Ishii II. szimfóniáját a MÜPÁ-ban novemberben:
http://fidelio.hu/klasszikus/mupa_magazin/elokelo_es_ragyogo
Idézek a cikkből, érdekes dolgokat tudhatunk meg belőle:
"Különleges zenedarabbal kezdődik majd az Orchestra Ensemble Kanazawa november 10-i hangversenye. A 2003-ban elhunyt japán komponista, Maki Ishii művében ugyanis meghatározó szerephez jut két, a nyugati koncertlátogató közönség számára jobbára ismeretlen zenei fogalom: a gagaku és a shōmyō.
Japán évezredes múltra visszatekintő, ilyesformán bízvást ősinek ítélhető, s egyszersmind féltő gonddal ápolt zenei tradícióit rejti e két terminus. A gagaku, pontosabban a ga-gaku (az összetétel szó szerinti jelentése „előkelő zene") egyenesen a hagyományos japáni zene legrégibb típusát takarja: a császári udvar hangszeres muzsikáját, a ceremoniális zenét, mely - mint oly sok minden más - kínai minták tudatos átvétele révén és a Koreai-félsziget királyságainak közvetítésével jutott el a szigetországba, hogy ott azután, idomulva a helyi viszonyokhoz, a japán magaskultúra egyik szilárd elemévé váljon. A 7. században indult meg ez a folyamat, s a rövid úton kanonizálódó gagakut, a szertartások pentatonikus yo skálán alapuló dallamvilágát, s a jellegzetes hangszereken (mint amilyen a hichiriki - oboa -, a shō - szájorgona - s persze a megannyi dobtípus) előadott ünnepélyes zeneszámokat a császári hatalom hanyatlásának gyászos évszázadaiban is megőrizték. A ma immár koncerttermi muzsika gyanánt is gyakran megszólaló gagaku a múlt század során több nyugati zeneszerzőre, például Benjamin Brittenre és Olivier Messiaenra is komoly, ihlető hatást gyakorolt.
Hasonlóan ősrégi, s egyúttal hasonló zenei és elméleti alapokon (így például ugyancsak a három félhang nélküli ötfokú hangsoron /az ún. "pentaton" hangsorokról nemrég beszéltünk! - Holdfény megj./ ) nyugszik, viszont funkciójában jócskán eltér az előbbitől a túlnyomórészt vokális jellegű shōmyō, a japán buddhizmus liturgikus énekszava, a szerzetesek kántálása. Ez a tradíció is kultúraközi átvétel eredménye, ám ebben az esetben az örök minta, Kína mindössze közvetítő szerepet játszott. Mert jóllehet a shōmyō kifejezés (jelentése: „ragyogó éneklés") - mint azt Kárpáti János alapmunkájából, a Kelet zenéjéből megtudhatjuk - szimpla tükörfordítása a kínai „seng ming" fogalomnak, ámde mindkét elnevezés mögött felfedezhető az eredeti szanszkrit terminus, a „sabda vidja", vagyis a hang tudománya. Ez persze, ismerve a buddhizmus indiai törzsökét, nem is oly meglepő. Annál inkább csodálatra méltó ellenben az, hogy az áhítatos éneklés ezredéves formája, melyet leginkább ütőhangszerek keltette zörejeffektusokkal szokás kísérni, a japán buddhizmus Tendai és Shingon ágazataiban lényegét tekintve máig híven őrzi a középkor századaiból átörökített, a hangjegyírás és a megszakítás nélküli gyakorlat által fenntartott, különb-különb stílusjegyeit. S ha a közép-európai fül számára első hallásra nyilvánvalóan szokatlannak, vagy éppenséggel megterhelőnek tűnik ez a hangzásvilág, némi természetes kíváncsiság könnyen közelebb segíthet minket e gazdag zenekultúrához."
Szép napot mindenkinek, itt éppen elállt az eső...
Kedveseim!
Nemrég esett szó a japánok zenéjéről, ismét felidézném egy érdekes zenemű kapcsán, amit nemrég volt alkalmam hallani.
Maki Ishii (1936-2003) japán zeneszerző nevét futólag már hallottam.
Nálunk kevesen ismerik, az szinte biztos, mert még a Brockhausban sincs benne, csak a Münchenben Carl Orffnál tanult bátyját, Kan Ishii-t szerepeltetik a lexikonban.
Ami miatt mégis eszembe jutott Maki Ishii, az az, hogy nemrégiben volt nálunk egy hangverseny, ahol a tanáraink szerepeltek, s "vendégművészként" fellépett egyik kollégánk Antwerpenben tanuló lánya is, aki a nálunk sokak által "jelentéktelen"-nek hitt hangszeren, a furulyán játszik. Sokan nem is tudják, ez elég népes hangszercsaládot jelent valójában (legismertebbek a szoprán, alt, tenor és basszus furulya, de ezeken kívül még számos fajtájuk létezik), és közülük ezen a koncerten a tenorfurulyát hallhattuk.
Nos, ez a fiatal hölgy egy igen érdekes zenedarabbal lepett meg bennünket. A mű címe: "East green spring " - ha jól fordítom: "A zöld színű tavasz"
A mű érdekessége különösen abban állt, hogy remekül kihasználva a hangszer adta lehetőségeket, különös hangszíneket, európai fülnek szokatlan hangcsúszásokat,
kopogásokat, huhogásokat, majdnem hangnélküli érdekes megszólaltatásokat hallhattunk, láthattunk. Ez utóbbit azért írom, mert érdekes volt LÁTNI, ahogy az ifjú művésznő ujjai pörögtek a hangszer lyukain, közben hang alig hallatszott, illetve inkább "zörejnek" ható tuk-tuk-féle hangzást adott ki magából az amúgyis elég tompa hangú tenorfurulya az adott hangmagasságokban. Külön élmény volt a kottaképet is megnézni.
Itt ezen a felvételen az idézett mű előtt egy igen érdekes produkciót láthatunk, egyszerre fúj két furulyát a művész:
http://www.youtube.com/watch?v=I6eN1l6b4s8&feature=related
Tosiya Suzuki, recorder recital - during the International New Music Week, Bucharest 2009 (Cantacuzino Palace, 26.05). Work: Maki Ishii, "Black Intention" for recorder and tam-tam (Romanian Premiere).
Én kedvelem a modern zenét, de bevallom őszintén Nektek, itt-ott bizony én is megmosolyogtam a műveket furcsaságuk miatt...