Mégegyszer a KIMEGYEK AZ ÉJI KÖDÖS ÚTRA c. Lermontov versről:
A Kimegyek az éji ködös útra egy huszonhat éves költő lecsendesült öregkori verse.
Búcsúzik a katonaság rabságától, elbocsátását várja, közeli sorsváltozása reménységében talán átszíneződik, megcsillapodik, talán nosztalgiába is fordul a viharzó, vívódó kaukázusi évek emléke is. Lermontov már nem akar „Feljutni csak egyszer a szirtre", se „Ledobni a létet láncaival, / Röpülni veled, komor éji vihar!".
A vers művészi csúcspontja, úgy érzem, az első szakasz, és ez a furcsa, egyéni, modern belső dallamszerkezet is jelzi, hogy az érett költő már egészen elszakadt mintáitól, a kor - vagy a félmúlt - irodalmi illemszabályaitól, és csak a maga hangjára hallgat.
Fesztelen, természetes, tényközlő szavak. Az időmértékes sorok (ötödfeles-ötös trocheus) szomorú-könnyeden folydogálnak, mint az ép emberi beszéd. Alig bővített, egyszerű mondatok. Egy puszta mondat is, amelynek, talán épp ezért, a legnagyobb a súlya: „Csend van." Csend van tőle az egész szakaszban, felettünk, körülöttünk. A földet az éggel egybefoglaló nagy csend. A nyugodt kézzel egymás mellé szerkesztett mondatok a földről, a kis út fehér kavicsairól a mindent betöltő csenden át felfelé emelik - nemcsak a tekintetet, mert látjuk a csillogást lent és fent, de halljuk a csendet is, és amit kiélesedett érzékeinkkel érzékelünk, feszültséggé áhítattá sűrűsödik: „Istent figyeli a puszta". Négy sor: az ösvényről a mindenségbe.
A második szakasz beszínezi, gyöngéden, derengő kékre a kietlennek gondolható kozmosz meleg meghittséggel sugárzó, otthonos képét. A harmadik sor kérdései valódi költői kérdések, mert nem felel rájuk. Úgyis tudjuk a választ. Még ha csak pontatlan szavakat találunk is rá. A létnek-elmúlásnak az a névtelen, édes és sajgó érzése emészti a szívét, amely a zaj ritka szünetpillanataiban töltheti be az embert. Maga a biológiai életöröm, a test és lélek ünnepi fényűzése, megrendült megsejtése valami nálunk nagyobbnak, amelynek része vagyunk. Lermontov most búcsúzik is a tájtól, úgy hiszi, végleg, és a véglegesség természetellenes, fájdalmas. A negyedik sorban számot vet a múlttal, és a jövőre gondol. Ezekre a kérdésekre válaszol is, lemondással, megnyugvással. És egyre indázóbb mondatokkal, mert most már nem „fest", hanem „gondolkodik". Az utolsó két szakasz szakasznyi mondatokból áll, ha meg nem is gyorsítva a lassú, tűnődő verset, de az első hat sor szikár szépségéhez képest dúsabban hömpölygetve. Lermontov kétségkívül a halálra készül - bár talán inkább kétértelmű vágy ez, mint sugallat, ki tudhatja? -, de már nem a fiatalok romantikus, hősi, látványos, messze hangzó, tragikus halálára, nem úgy, mint mikor azelőtt olyan sokszor megidézte a halált, nem úgy, mint 1831. június 11-én című versében:
Előre tudom baljós sorsomat. . . . . . S halhatatlan leszek. Rettenetes végemnek messze tájon híre lesz...
Hanem a derűs, háboríthatatlan nyugalomra. És aki annyiszor kételkedett csüggedten az örök életben, vagy éppen remélte és kívánta az enyhet adó teljes megsemmisülést, most már azt akarja, hogy holtan is melegítse az élet lassú árama (milyen nagy, milyen finom és testes szókapcsolat!), az örökkévalóság metaforáit, az éj-nap-ot, az örökzöld-et építi az utolsó szakaszba, és kívánja, megtalálja az örök halál ellenszerét. A szerelemben.
(A verselemzést Pór Judit írta.)
(Forrás: 88 híres vers értelmezése a világirodalomból - Móra Könyvkiadó 1994.)
Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom, s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet, lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed pillantásokról: visszfény volt az árnyon.
Hányan szerették jókedved sugarát, s imádtak hű vagy hamis szerelemmel, de én zarándok lelkedet szerettem és változó arcod szomorúságát.
S az izzó kandalló-rácshoz hajolva, suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött a Szerelem, suhan a hegy fölött, s elrejti arcát fátylas csillagokba.
Mégegyszer a KIMEGYEK AZ ÉJI KÖDÖS ÚTRA c. Lermontov versről:
A Kimegyek az éji ködös útra egy huszonhat éves költő lecsendesült öregkori verse.
Búcsúzik a katonaság rabságától, elbocsátását várja, közeli sorsváltozása reménységében talán átszíneződik, megcsillapodik, talán nosztalgiába is fordul a viharzó, vívódó kaukázusi évek emléke is. Lermontov már nem akar „Feljutni csak egyszer a szirtre", se „Ledobni a létet láncaival, / Röpülni veled, komor éji vihar!".
A vers művészi csúcspontja, úgy érzem, az első szakasz, és ez a furcsa, egyéni, modern belső dallamszerkezet is jelzi, hogy az érett költő már egészen elszakadt mintáitól, a kor - vagy a félmúlt - irodalmi illemszabályaitól, és csak a maga hangjára hallgat.
Fesztelen, természetes, tényközlő szavak. Az időmértékes sorok (ötödfeles-ötös trocheus) szomorú-könnyeden folydogálnak, mint az ép emberi beszéd. Alig bővített, egyszerű mondatok. Egy puszta mondat is, amelynek, talán épp ezért, a legnagyobb a súlya: „Csend van." Csend van tőle az egész szakaszban, felettünk, körülöttünk. A földet az éggel egybefoglaló nagy csend. A nyugodt kézzel egymás mellé szerkesztett mondatok a földről, a kis út fehér kavicsairól a mindent betöltő csenden át felfelé emelik - nemcsak a tekintetet, mert látjuk a csillogást lent és fent, de halljuk a csendet is, és amit kiélesedett érzékeinkkel érzékelünk, feszültséggé áhítattá sűrűsödik: „Istent figyeli a puszta". Négy sor: az ösvényről a mindenségbe.
A második szakasz beszínezi, gyöngéden, derengő kékre a kietlennek gondolható kozmosz meleg meghittséggel sugárzó, otthonos képét. A harmadik sor kérdései valódi költői kérdések, mert nem felel rájuk. Úgyis tudjuk a választ. Még ha csak pontatlan szavakat találunk is rá. A létnek-elmúlásnak az a névtelen, édes és sajgó érzése emészti a szívét, amely a zaj ritka szünetpillanataiban töltheti be az embert. Maga a biológiai életöröm, a test és lélek ünnepi fényűzése, megrendült megsejtése valami nálunk nagyobbnak, amelynek része vagyunk. Lermontov most búcsúzik is a tájtól, úgy hiszi, végleg, és a véglegesség természetellenes, fájdalmas. A negyedik sorban számot vet a múlttal, és a jövőre gondol. Ezekre a kérdésekre válaszol is, lemondással, megnyugvással. És egyre indázóbb mondatokkal, mert most már nem „fest", hanem „gondolkodik". Az utolsó két szakasz szakasznyi mondatokból áll, ha meg nem is gyorsítva a lassú, tűnődő verset, de az első hat sor szikár szépségéhez képest dúsabban hömpölygetve. Lermontov kétségkívül a halálra készül - bár talán inkább kétértelmű vágy ez, mint sugallat, ki tudhatja? -, de már nem a fiatalok romantikus, hősi, látványos, messze hangzó, tragikus halálára, nem úgy, mint mikor azelőtt olyan sokszor megidézte a halált, nem úgy, mint 1831. június 11-én című versében:
Előre tudom baljós sorsomat.
. . . . .
S halhatatlan leszek. Rettenetes
végemnek messze tájon híre lesz...
Hanem a derűs, háboríthatatlan nyugalomra. És aki annyiszor kételkedett csüggedten az örök életben, vagy éppen remélte és kívánta az enyhet adó teljes megsemmisülést, most már azt akarja, hogy holtan is melegítse az élet lassú árama (milyen nagy, milyen finom és testes szókapcsolat!), az örökkévalóság metaforáit, az éj-nap-ot, az örökzöld-et építi az utolsó szakaszba, és kívánja, megtalálja az örök halál ellenszerét. A szerelemben.
(A verselemzést Pór Judit írta.)
(Forrás: 88 híres vers értelmezése a világirodalomból - Móra Könyvkiadó 1994.)
HA ŐSZ LESZEL S ÖREG
William Butler Yeats
(1865 - 1939)
Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásokról: visszfény volt az árnyon.
Hányan szerették jókedved sugarát,
s imádtak hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.
S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.
/Csillag Tibor fordítása/
Tudom, hogy sokaknak nem tetszik, de én nagyon szeretem ezt a Dalí képet is:
ÁLARCOSAN
Tóth Árpád
Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak a mennybe.
S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
de letépem,
Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.
Tudom, kedves Vándor, tudom...
A fiatalember még ennél is szomorúbb versét is olvastam...
És ismervén őt, MINDEN OKA megvan a SÖTÉTEN LÁTÁSRA...
Annyit elárulok, családi tragédia van a háttérben...
Sajnos, már egy éve nem tudok róla semmit...
Így én is csak remélni tudom, hogy megoldódtak a problémái, s a jótékony feledés homályába süllyedtek a negatív emlékei...
De szerintem kifejezetten tehetséges, rajzolgatott is akkoriban... Kizárólag sárkányokat... De nem csak feketéket.
Üdv! Holdfény